* * *
Rószegh Lili: Kispiros
Bolyong az utcán tétován,
maga se tudja merre,
egymagában, búsvidáman,
s nézve a többit, kik mind sorban s komoran jönnek.
Jönnek ők, jönnek mind temetőszínben,
jönnek, de nem néznek felé,
hisz ők azok, a Feketék.
Bolyong, de talán mégsem tétován,
hisz csak ő megy az út másik oldalán.
Ő, kivel senki nem törődik,
egymagában a kispiros télikabát.
Társat keres, de a többiek mind oly feketék.
S komoran járják útjukat,
még egymáshoz sem szólva,
miközben csicsergő madarak énekét hozza a szél.
De ők, a Feketék, mintha nem is hallanák.
Mintha észre sem vennék,
hogy újra madár dalol a fán.
Csak egyedül ő, a Kispiros érzi,
hogy jön a változás.
Változik valami, de mit ér a változás,
ha más nem érzi, nem hallja ezt az új szívdobbanást.
Kiáltani. Ez első gondolata.
Kiáltani a Feketéknek, hogy megforduljanak!
Miért csak arra mentek?
Nem halljátok, nem érzitek e nagy dobbanást?
Szegény Kispiros.
Hiába kiáltasz e Feketék után.
Egyedül vagy, társat nem lelsz.
Nem érez s nem hall e vak világ.
Oly egyedül vagy,
mint csata után a véres zöld mező.
De Kispiros, ne csüggedj,
mert a végén mindig a madárka dala győz!
* * *
Rószegh Lili: Az utolsó óra
Írok. Írok, de vajon kinek s minek.
Miért ez a kényszer, mely nap-nap után ide vezet?
Miért érzem úgy, hogy gondolataim, melyek csak engem illetnek,
Az egész világgal osszam meg?
Egész világ... hisz azt sem tudják, hogy létezem!
Miért érdekelne bárkit is, mi mozgat s hajt előre szüntelen?
Kinek számít, fejemben milyen gondolatok kavarognak?
Őrült kavalkádja örömnek és gondnak..
Kinek számít, hogy szívem mit érez?
Egy vagyok a milliók közül, kit vár az előre elrendelt Végzet.
Vár... tudom, hogy vár rám.
Már évezredek óta.
Türelmesen, hisz tudta jól, egyszer eljön az az óra.
Az óra, mely csak engem várt a hosszú évek alatt,
Míg az emberek milliói éltek a csillagos ég alatt.
Várt, hisz csak enyém az az óra.
S talán eljött úgy, hogy magam sem tudtam róla.