Mostanában sokat gondolkodom az idő fogalmán. Mit is jelent nekünk, mire van és mire nincs, amit a kedves Olvasók is tapasztalnak, mivel az utóbbi időben ritkábban jutottam a gépem adta fehér lap elé, hogy bármilyen gondolatot megosszak azokkal, akiket érdekel.

Azt szokták mondani, mindenkinek arra van ideje, amire akar időt szánni. Ezt én is így vélem, aztán hogy mi valósul meg belőle, az csak utólag derül ki. A két kis Herceg pedig minden időhöz való viszonyomat átalakította, hiszen ők még nem ismerik a „várjál”, „majd pár perc múlva”, „hamarosan” fogalmakat, nekik csak az itt és most, a rögtön létezik. Nekem, aki olyan büszke voltam arra, hogy leveleimre, ha nem is azonnal, de nagyon gyorsan válaszolok, most már fel sem tűnik, hogy napokig rá sem nézek a levelezésre, de nemhogy rá sem nézek arra, még a gépet sem nyitom ki. Ami eddig az életem szerves része volt, az mára hátrébb sorolódott. Biztosan lesz majd később olyan időszak, amikor előtérbe kerül, de a fő helyen most mások állnak.

Az ember gyereke az utóbbi évtizedekben sokszor olvashatta, hogy a klasszikus zene mennyire jó a gyermekek fejlődésére, Mozart mennyire nyugtató és tesz boldoggá úgy, hogy még a tehenek is több tejet adnak, ha azt hallgatják. Kezdő anyukaként, dagadó büszkeséggel újságoltam, hogy az én kis Hercegeim Mozartot hallgatnak és gospelt, keringőre, meg az Apáca show dalaira alszanak el.

Nagyon sokáig nem olvashattak tőlem semmit kedves Olvasóink és erre elég nagy, sőt ha lehet mondani a legnagyobb indokom adódott, amit a címben is láthatnak. Ha kissé mesebelien szeretném megfogalmazni és hű lenni a Királyi és a Királylány történeteimhez, akkor már érthető a címválasztás. Az elmúlt évben jelent meg még egy-két írás arról, milyen is egy esküvő és hogy a Királylány igent mondott a számára feltett nagy kérdésre, amit a Királyfitól kapott. Ennek pedig vannak „következményei”, ez esetben rögtön kettő is.

Esküvő, házasság és egy igen fontos kérdés már a legelején… vajon hogy fognak majd hívni. Számomra ez sosem volt kérdés, mivel egész kislány koromtól, sőt születésemtől kezdve teljesen természetes volt számomra, hogy édesanyámnak is van egy neve és édesapámnak is, a kettő pedig nem egyezik egymással két betű eltéréssel. Édesanyám ugyanis lassan negyven évvel ezelőtt nem a kornak megfelelően vált valamilyen névé, hanem megtartotta saját nevét és így éltünk/élünk boldogságban. Sosem zavart minket, hogy vajon őt miért nem úgy hívják, mint a többi osztálytársam anyukáit: XY-né. Sőt, szerintem egy idő után még büszkeséggel is töltött el, főleg az, hogy édesapámtól soha életemben nem hallottam azt még utalás szintjén sem, hogy ez őt bármilyen téren negatívan érintené. Ebből adódóan valahogy természetes volt, amikor édesanyám keresztlánya is férjhez ment, hogy saját, születéskor kapott gyönyörű nevét viseli most is és nekem is teljesen természetes volt, hogy nevem márpedig megmarad, bármi is történjék életemben.

Aki volt már ilyen helyzetben, az tudja, aki meg még nem, az meg fogja tapasztalni. A gond ugyanis sokféle lehet egy esküvőn. A sajátunkon teljesen más értelmet nyer és a mások esküvőjére menetel során is mindig akad belőle. Az, ami a sajátunkon óriási gondként jelenik meg, vagy ha nem is aznap, de az előkészületek során, az mindenkinek mást jelent, mert másra fókuszál a menyasszony, másra az ő édesanyja, másra a testvérek és másra a vőlegény és mindenki másra tekint, mint gond…