Momó, a kislányok őre

Írta:  2015. július 30., csütörtök 09:20

Rozika és Gitta lassan cseperedtek. A tündérek, manók, a kerek erdő és kerek rét lakói, minden állat a faluban és környékén boldogan nézték, ahogy kis barátaik növekednek mind méretükben, mind értelmükben is, emellett pedig még szeretetük a körülöttük lévők iránt is egyre nőtt. Kedvességük, vidámságuk miatt a falu lakói is szerették a két kislányt, szüleik és nagymamájuk pedig próbálták vigyázni minden lépésüket.


Egy napon, nem sokkal Gitta negyedik születésnapja után azonban váratlan dolog történt, ami addig még sosem fordult elő a kislányok életében. Édesapjukat a közeli lovardába hívták, édesanyjuk is egyik megrendelőjéhez kellett vinnie az új ruhákat, nagymamájuk pedig még nem ért haza a boltból. Nem volt mit tenni, hiszen aki állatok gyógyítását vállalja, annak az életében előfordulhatnak váratlan események, ezért édesapjuk ugyan aggódva, de magára hagyta a házban Rozikát és Gittát, megígértetve velük, hogy addig, míg nagymamájuk haza nem ér, egymásra vigyázva játszanak a szobában és senkinek nem nyitnak ajtót. Egyedül Momó lesz az, aki vigyáz rájuk, így szüleik rá bízták a két kislányt.


De ki is ő igazán? Momó egy hatalmas, gyönyörű bernáthegyi kutya, akit ránézésre nem mondtak volna többnek úgy hét-nyolc évesnél és mindig a bejárati ajtó előtt vagy pedig a hatalmas cseresznyefa árnyékában pihent az udvaron. Momó édesapjuk hatalmas társa volt, aki már rá is vigyázott, mikor kicsi volt, és ahogy még az ő apukája mesélte, már őt is őrizte, sőt még nagyapját is. Úgy tűnt, Momó mindig is a családhoz tartozott és nem is értette állatorvosként, hogy lehet még mindig velük. Rozika és Gitta apukája már számtalanszor megvizsgálta, figyelte, nehogy valami baj érje, hisz akárhogy is nézte, ha Momó már a nagyapjára is vigyázott, akkor már legalább hetvenhét évesnek kell lennie, szóval ha mindent számításba vesz, már így is jóval túlélte fajtársait. Nem értette, de érezte, hogy amíg ő velük van, semmi baj nem érheti családját és így nyugodtan hagyták vele a lányokat.


Senki nem tudta, csak a tündérek és manók, meg természetesen minden erdei állat, hogy Momó évszázadok óta őrizte a kislányok családját, hiszen generációk óta mindig ebbe a családba születtek azok az emberek, akik közvetíteni tudtak a két világ között. Kellett valaki, aki akkor is velük van, amikor a tündérek, manók és állatok nem lehetnek ott és nem őrizhetik lépteiket. Valaki, aki ott feküdhet ágyuk mellett, éberen figyelheti lépteik, és akiben ők feltétel nélkül bízni fognak. Évszázadokkal ezelőtt ezért döntött az erdei lények és tündérek, valamint manók nagy tanácsa, ahol természetesen ott ült Szüvellő, Balambér és Illangó is, hogy Momót küldik a család őrének, aki pedig nagy örömmel vállalta ezt a feladatot.


Momó ugyanis szerette az embereket és ellentétben a többi erdőlakóval nem is félt tőlük. Inkább az emberek ijedtek meg sokszor tőle, mivel sokkal nagyobb volt, mint bármelyik kutya, akivel korábban találkoztak. Momó ezért menekült a hegyekbe és a hatalmas fák árnyékában töltötte a napokat. Ha valakinek segítség kellett, mindig ott termett, aztán pedig barna-fehér bundájának köszönhetően el is tűnt a fák és bokrok sűrűjében. Az emberek közt régóta járta a szóbeszéd, hogy van az erdőben járóknak egy jóságos őre, aki vigyázza lépteik, de valahogy még senki sem látta. Pontosabban, akiken segített, azok egy olyan kutyáról számoltak be, amilyenről még sosem hallottak és amilyet elképzelni sem tudtak a többiek, így általában azt gondolták, hogy biztosan a fejüket beverve képzelődtek.

 

Momo1


Egy napon azonban Rozika és Gitta ük-ük-üknagypapája eltévedt az erdőben, de ő a többiekkel ellentétben nem ijedt meg és nem félt az erdő lakóitól, hisz mind jó barátai voltak. Elemér, mert így hívták, akkoriban a helyi erdők őrzőjeként dolgozott a grófnak és sok időt töltött az állatok között, akiknek értette nyelvét és az idők előre haladtával a tündérek és manók is bizalmukba fogadták. Most azonban egy olyan erdőrészre keveredett, amiről nem is tudta, hogy létezik. Furcsállotta is. Itt a növények sokkal nagyobbak és erősebbek voltak, mint máshol. A fák szinte az égig értek és a virágok is sokkal pompásabbak voltak az eddig látottaknál. Meglepődve nézett körbe és magában morfondírozott, vajon eddig hogy-hogy nem járt erre és most mégis mi vezette erre az ösvényre. Ahogy így gondolkodott, egyszer csak zümmögést hallott a háta mögött. Ahogy megfordult, Arankát látta, a méhek királynőjét, akinek nagyon megörült, hisz végre ismerőssel találkozott, akit megkérdezhetett, vajon hova jutott.


-Szervusz Aranka! – kiáltotta nagy boldogan Elemér – Végre egy ismerős! Hol vagyok? Ismered ezt a helyet?
-Szervusz! – nevetett Aranka – Hát persze, hogy ismerem! Ez a mi titkos erdőnk. Ide csak az léphet be, akinek mi megengedjük és arra gondoltunk, ma megnyitjuk előtted és kérünk tőled cserébe valamit.
-Köszönöm megtisztelő bizalmatokat! – válaszolta Elemér, aki nagyon kíváncsi lett erre az erdőre, hisz ilyen fákat még soha életében nem látott, pedig azt hitte, már szinte mindent ismer, ami azon a földrészen található, hisz korábban hatalmas utazásokat és nagy túrákat tett a kontinens erdeiben.
-Gyere, kövess engem! – biztatta Aranka is és már repült is előtte, hogy mutassa az utat.


Hatalmas fákat hagytak maguk mögött és Elemér arra lett csak figyelmes, hogy itt mindenféle fával találkozott, amelyek nem feltétlenül élnének meg egymás mellett és teljesen eltérő éghajlaton éreznék jól magukat. Itt megfért jól a gyönyörű tölgyek mellett még a kókuszdiót termő pálma is, mögöttük pedig egy hatalmas mamutfenyő nézte az újonnan érkező vendégek. Mikor elhaladtak a fák mellett, szinte érezte, hogy lehajolnak hozzá, feje búbját érték az ágak, de óvatosan, szinte simogatóan vették körül. A bozótosban a bokrok pedig észrevétlenül nyíltak szét arra, merre Aranka röpült. Egyszer csak egy tisztásra értek, ahol már ott vártak rájuk az erdő lakói. Itt volt Szüvellő és Illangó, a két tündér, Balambér a papkerti barackok őre, a kerek erdő lakói, Piroska a pillangókkal, de Arankát is várták már méhecskéi. Nagy örömmel fogadták Elemért.


-Szervusz Elemér! Úgy örülünk, hogy itt vagy! – kiáltották szinte egyszerre. Elemér pedig alig jutott szóhoz, hisz így együtt még nem is látta kedves barátait. Igyekeztek mindig különválni, nehogy valami baj érje őket. Rá is kérdezett:
-Szervusztok! De mégis hogy lehet az, hogy titeket mind együtt talállak? Nem féltek, hogy valami baj történik?
-Nem félünk, mert nem vagyunk egyedül és van, aki vigyázzon ránk. – válaszolta Balambér, aki a legidősebb volt a manók és tündérek között.
-Van valaki, aki őriz minket és ezt a csodás erdőt. De nemcsak minket, hanem az embereket is, akik eltévednek a hatalmas rengetegben. – folytatta Illangó.


Elemér ekkor már tényleg nagyon kíváncsi lehetett és eszébe jutott a falusi szóbeszéd, hogy él valaki vagy valami az erdőben immár évszázadok óta, aki óvja és védi annak lakóit, az odatévedőket, a bajba jutottakat pedig megsegíti. Biztosan ő lesz az, aki vigyáz rájuk, gondolta magában, és ahogy kigondolta, már száján is volt a kérdés:


-Ki ő? Ismerem én őt?
-Nem ismered – válaszolt kérdéseire Szüvellő –, viszont ő ismer téged. Figyeli minden léptedet és vigyáz rád, amióta először betetted lábad az erdőnkbe. Látta, mennyire szereted lakhelyét és az ott élőket. Tudja, hogy a barátunk vagy és most mi szeretnénk valamit tőled kérni.
-Kérjetek csak, mondjátok, miben segíthetek! – Elemér nagyon örült, úgy érezte, végre ő is tehet valami igazán fontos dolgot az erdő lakóiért, mert úgy érezte, ha ők itt mind együtt vannak és idevezették, annak nagyon alapos indoka lehetett.
-Tudod – vette át a szót Brumimaci – az a helyzet, hogy Momó nem szeretne tovább egyedül élni és kell valaki, aki befogadja.
-Ki az a Momó? – csodálkozott Elemér.
-Na jól a közepébe vágtál! – dorongolta le szegény Brumimacit Balambér.


-De hát most minek kerekítsük tovább és legyünk ilyen titokzatosak? – vágott közbe Kéknyúl – Ezért jöttünk ide és szegény Momó addig nem mer előjönni a galagonya mögül, amíg nem szólunk! Már alig bír ott ácsorogni!

Mozart
Ekkor megrezdültek a galagonya ágai és a bokor mögül egy hatalmas bernáthegyi kutya lépett elő. Ilyen óriást Elemér még sosem látott. Ő sem volt egy kicsi ember, de meglett férfi létére, a maga negyven évével még sosem látott ilyen gyönyörű és méltóságos állatot. Érdekes módon nem ijedt meg, ami azért őt is meglepte, mivel Momó ahogy elé lépett nagyjából a derekáig ért, és amikor a fejét felemelte már a szíve tájékán érezte az orra hegyét. Csak nézték egymást. Momónak hatalmas barna szemei voltak, amikből áradt a nyugalom és a biztonság érzete. Mindkét szeme körül barna volt és a homlokát egy fehér csík díszítette.


-Szervusz Elemér!Végre találkozhatunk! – dörmögte mély hangján Momó – Ne haragudj, hogy eddig sosem láttál, de általában az emberek megijednek tőlem vagy azt hiszik szellemet látnak. Már régóta figyellek és ahányszor az erdőbe jöttél, én mindig ott lépkedtem mögötted, nehogy baj érjen.


-Köszönöm Momó! – suttogta Elemér, mert azért egy pillanatra ő is megilletődött a jóságos óriás megjelenésén. Észrevette, hogy az erdő lakói, a tündérek és manók népe szép lassan köréjük gyűlt és figyelik őket, milyen ez az első találkozás.
Lassan közeledtek és mikor Elemér letérdelt Momó mellé, hogy átölelje hálája jeleként, mind ujjongtak az örömtől, mert tudták, elérték céljukat.


-Az a helyzet – folytatta Momó –, hogy már nem szeretnék többet egyedül élni. Mindenki lakik valakivel, csak nekem kell egyedül az erdőt járnom és este álomra hajtanom a fejem. Arra gondoltam, hogy talán Elemér, te befogadnál engem és innentől együtt járnánk az erdőt, este pedig a te ágyad mellett aludhatnék el. Cserébe vigyázok rád és szeretteidre, családodra, amíg világ a világ.


-Amíg világ a világ? – kérdezte döbbenten Elemér.


-Igen, addig! – erősítette meg Illangó – Ugyanis Momó hozzánk tartozik. Ő nem egyszerűen egy kutya, aki az erdőt járja. Amíg a világ létezik, Momó vigyázza az erdőlakók és erdőjárók lépteit. Így ha befogadod, leszármazottaidra is ugyanúgy vigyáz, ahogy ránk is immár évszázadok óta.


-Értem már. – válaszolta mélyen megrendülten Elemér, ugyanis most döbbent rá, hogy az erdő lakói és Momó őt választották és családját, leendő unokáit, ükunokáit, hogy Momóra vigyázzanak, hogy társai legyenek az életben. Momó kérdően nézett rá, de Elemér mosolyából már tudta, megtalálta azt, aki mellett napjait töltheti, és akit elkísér majd élete minden napján, utána pedig az ő gyermekeit és unokáit fogja ugyanolyan szeretettel védeni, ahogy Elemérrel tette.


Momó és Elemér így együtt tért haza ezen a gyönyörű napon és vált a hűséges bernáthegyi a falusi emberek legnagyobb meglepetésére az erdőjáró leghűségesebb társává. Sosem tudták meg, hogy került hozzá és vajon miért nem öregszik Elemér kutyája. A falusiak szép lassan megszokták Momó jelenlétét, gyermekeik pedig hamar megszerették a jóságos óriást, aki bármikor kapható volt egy kis játékra és aki mellett nyugodtan pihenhettek a fák árnyékában. Generációk nőttek fel és mindenki tudta, hogy egyszer régen a gróf erdőkerülője egy hatalmas bernáthegyivel tért haza, hűséges társa pedig azóta őrzi Elemér családját és járja az erdőt, figyeli gyermekeik felnövekedését, vigyázza lépteiket.


Rószegh Lili

2017. október 17. Kedd
Hedvig, Hédi

Aktuális kérdés

Hogyan tetszik az oldalunk?
  • Szavazatok: (0%)
  • Szavazatok: (0%)
  • Szavazatok: (0%)
  • Szavazatok: (0%)
Összes szavazat:
Első szavazat:
Utolsó szavazat:
 
Powered by Sexy Polling
 

Életmód