Szakításkor kimondottan gyakori viselkedésforma. A fájó beszélgetést elkerülendő inkább hallgatnak. Nem jelentkeznek, hagyják, hogy egyszer csak a másik fél is ráébredjen: vége. S ha az új barátnő megkérdezi, hogy mikor lett vége az előző kapcsolatának, megvonja a vállát: „nem is tudom... csak úgy vége szakadt”.

Akadnak olyanok, akik vitát provokálnak, majd eltűnnek, így a női hisztéria kerül előtérbe, nem pedig a pasis gyávaság. A nő megsértődik, s dacosan megfogadja, hogy többé nem keresi ezt a „szemétládát”. A pasi pedig némán ujjong, hisz elérte célját. — Női büszkeség-pasi lapítás: 0-1.

Bevett magatartás nők sms-einek nem lereagálására. Egyszerűen nem tudnak, akarnak, bírnak, szeretnének mit válaszolni, s ezért inkább eltűnnek. Pasiktól hallottam, hogy egy sms-re 24 órán belül illik reagálni. — Megy ez, gyerekek, ha Ti is akarjátok!

Emlékezzünk meg a Nagy Visszatérőkről is. Ők úgy érzik, hogy az utolsó jelentkezésük óta eltelt hetek, gyakran hónapok, cseppet sem változtattak odaadó kedvesük irántuk érzett lángoló szerelmén, ezért úgy viselkednek, mintha csak pár percre ugrottak volna le egy sörért. Nem értik, hogy miért nincs már hova visszatérniük. Minden Nőnek, akiben még él naivitás a férfiak korrektségéről, meg/visszabocsátás előtt felhívom figyelmét arra, hogy a visszatérés hátterében általában egy másik nőtől kapott kikosarazás áll.

Kapcsolatokban szintén gyakori. Gyakorta fordul elő akkor, ha a nő kér valamit, amihez párjának nem fűlik a foga. Ilyenkor a szezonális nagyothallás kíséri, s ugye amit nem hallunk, arra nem is kell válaszolnunk, lelkünk összes nyugalmával hallgathatunk. A nők optimistábbja addig ismétli kérdését, amíg válasz nem érkezik rá. Az első veszekedés alkalmával pedig a férfi közli, hogy a nők mily idegesítő szokása, hogy addig kérdeznek/szajkóznak/zaklatnak, míg nem kapnak választ. A rutinosabb nők a férfi némasága esetén mennek, s megoldják egyedül, amit hiába kértek. (Ügyesen, hatékonyan.) Tudják jól, hogy a pasijuk később úgyis bele fog kötni: „Miért nem szóltál...?”

A hallgatás utólagos megmagyarázásának ismétlődő motívuma a „nem volt időm” formula. Kifogásnak is kevés, nemhogy magyarázatnak!

Erre a magatartásra egyébként is viszonylag kevés elfogadható indok létezik, ilyen például: „meghaltam”, „hadifogságban voltam”, „kómába estem”, „leamputálták mindkét kezem, s közben sajnos meg is némultam”. - Valljuk be, ezek azért elég ritkán történnek meg.

Azt hiszem, nem kellene mindehhez asszisztálni. Nem jelentkezik a Hős, rendben. Nagyfiú már. Az ő döntése. Tegyük meg a hallgatás egyetlen ellenszerét: felejtsük el. Örökre. S reméljük, hogy önző lelkiismerete valahol a mélyben, de azért bántani fogja őt.

Amit viszont semmiképp se tegyünk: ne keressük magunkban a hibát! Mert lehet, hogy mi voltunk a hunyók, de ezt kommunikáció útján könnyebb felismerni és legközelebb elkerülni, mint gondolatolvasási kísérletekkel tölteni hosszú éjszakákat.