Az én balesetem a körülmények következtében történt. Adva volt a viharos szél és egy rosszul rögzített ponyva. Csak kikerülést végeztem, amikor a szél rám csapta a vasrudakkal teli ponyvát. A teherautó sofőrje hálát adott az égnek, amiért utasom és én sértetlenül szálltunk ki, nem múlott sokon, hogy az egyik vasrúd betörje a karosszériát. A kár jelentősnek tűnt már első látásra is.
Az első sokk után hívtuk a rendőrt. Egy rendőrautó elrobogott mellettünk, de hiába volt kint az elakadásjelző, hiába ugráltunk, nem állt meg. Egy órát vártunk, mire az 5 km-re lévő településről megérkezett a rendőr.
A várakozás ezentúl kulcsfontosságú lesz a történetemben.
Illetve jegyezzük meg ezt a szót: káresemény. Legalább az esemény szót halljuk, mert a pontos kifejezés inkább huzavona lenne.
A baleset után megpróbáltam a történteket jelenteni a károkozó biztosítójánál. 30 percen keresztül hallgattam a kapcsolási zenét, de senki sem vette fel. Gondoltam, nem dolgoznak már (hétköznap fél négy volt), ezért kíváncsiságból azt az opciót választottam a menüből, hogy nem tudok pénzt felvenni az automatából (igen, bank és biztosító állt a másik oldalon). Egy pittyegés után máris felvette az ügyintéző. A kapcsolása természetesen már nem sikerült. Bejelentettem hát on-line a történteket. S vártam. Nem kerestek maguktól pár napig, így én telefonáltam. A hír hihetetlen volt: várjak. Ezúttal a kárszakértőre, aki cirka 20.000 Ft-ért egy nappal korábban is kijön. Nem kértem. Vártam. Kijött az úriember, aki lehet, hogy azt nehezményezte, hogy nem voltam hajlandó elvinni az autót egy általa megadott szervizbe, mindenesetre nem volt túl pozitív az egész viselkedése. Kicsit összeszólalkoztunk. Másnap reggel hívtam, és egy teljesen korrekt összeget ajánlott a számla nélküli javításra. Azt mondta, írjak a biztosítónak, hogy elfogadom ezt. Megtettem. Választ nem kaptam. Hetente újra elküldtem a levelet, majd a 3. után meguntam és felhívtam a biztosítót. A hosszú zenélés után sikerült elérnem a hölgyet, aki az én kárommal „foglalkozott”. Az idézőjel igencsak indokolt és megalapozott. Ugyanis kiderült, hogy nem történik semmi. Nem is fog. Mert várunk. Most épp a károkozótól újabb papírokra. Kiakadtam, hogy eltelt 3-4 hét, és semmi előrelépés. Amikor közölte a hölgy, hogy lehet, hogy nem is fogom látni a kárszakértővel megállapodott összeget, végképp elborult az agyam. A srác hiába ismerte el a felelősségét a rendőröknek, a kárbejelentőn, mindenhol, újabb igazolásra várt a biztosító. A hölgy közölte, hogy a casco segíthetne rajtam. Utána érdeklődtem, a tizedik csalódott cascóssal folytatott beszélgetés után rájöttem, hogy itt csak a csoda segíthet. Vagy én önmagamon.
Addigra önerőből, vagyis segítséggel, de már megcsináltattam az autómat. Merthogy a munkámhoz szükséges. Munkára meg szükség van a megélhetéshez. Ezzel a kör ezen a szinten be is zárult…
Leültem a számítógép elé, és minden lehetséges fórumon, minden lehetséges szóba jöhető intézménynek, hivatalnak írtam.
Vártam.
Unalmamban hívtam a teherautó sofőrjét. Ő már előtte hívott a biztosítónál ülve, hogy diktáljam be az adataimat, nehogy valami elírás miatt megint kifogás születhessen… Kiderült, hogy ő minden lehetséges papírt kitöltött. Erre hívtam a biztosítót, vagyis előzetes nyomozásomnak köszönhetően a hölgy saját vonalát. Megismerte a hangom. Ez volt az egyetlen, amire képes volt. Innentől kezdve mindaz, amit mondott, előbb-vagy utóbb önmaga által megcáfolásra került. Azt mondta, hogy az úriember nem volt a biztosítónál, blabla. Megkért, hogy többet ne hívjam. Mondtam neki, hogy ezt nem ígérhetem. Vártam egy hetet, s újra felhívtam a másik autó sofőrjét. Pontosan megmondta, melyik kirendeltségen intézkedett, mikor.
Újra hívtam a biztosítós hölgyet. A kifogásai ezúttal már leperegtem rólam. Elmondtam neki, hogy helyileg hol volt bent a srác, mit intézett, cirka 1,5 héttel korábban. A hölgy elzárkózott. Közöltem vele, hogy a beszélgetéseinket rögzítettem, nem olyan nehéz visszakeresni, hogy mikor és miben nem volt teljesen őszinte. Erre segítőkészebb lett. Megígérte, hogy beszél a kirendeltséggel és felhív. S felhívott. – Igen, ezúttal megtette. A fiókban valóban bent volt a srác, de nem kell bemutatni a postát… a posta hibája, hogy nem érkezett be az anyag a központba. Fax, scann? Erre terelés, mismákolás. De végül közölte, hogy elindította az utalást. Milyen utalást, kérdeztem, hiszen egy éve megszüntettem a bankszámlámat a hasonló ügyfélbarát magatartás miatt. Ja, nem, postai utalást.
Több, mint egy hét telt el, mire megérkezett a pénz. Kétezer forinttal többet kaptam, mint amit a kárszakértő megítélt. Gondolom fájdalomdíj. Vagy a telefonálási költségeim. Őszintén szólva, nem is érdekel.
A sofőrnek megköszöntem a segítségét, mert nélküle nem ment volna. De köszönöm neki még egyszer, ezúton is.
Mindenkinek azt tanácsolom, ezt a közel két hónapos tortúrát végig csinálva, hogy ne adja fel. Járjon a biztosító nyakára, személyesen, telefonon. Rögzítse a hívásokat, és legyen nagyon eszes, mert máshogy nem megy.
A hivatalos szervek válaszai… Senki sem nyújtott segítő kezet. Mindenki elismerte, hogy igazam van, röviden leírták az általam ismertetett káreseményemet – mintha én nem lettem volna ott…, beírtak pár törvény pár paragrafusát, hogy osszam be magamnak, és ennyi. Illetve javasolták, hogy ha pénzügyi lehetőségeim engedik, akkor indítsak pert. Természetesen ez megfontolandó, hiszen az én károm negyedmillió forint volt, de vajon lett volna értelme a pereskedésnek? Lehet nyerni egy ilyen helyzetben? Nem tudom, ennek már nem olvastam utána. Leginkább az internetre feltett vélemények, történetek olvasása erősített meg és világosított fel. Köszönöm mindenkinek, aki megosztotta – megosztja a vele történteket, amiből mindenki tanulhat, okulhat. Sok erőt és kitartást mindenkinek, aki hasonló helyzetbe kerül, és amint a velem történtek is bizonyítják, Karinthy Frigyesnek nem volt teljesen igaza, amikor a következőket mondta: „A türelem rózsát terem. Mást nem.”