Létezik a Királyfi, ebben biztos vagyok, és aki néha olvassa írásaim, sejtheti, hogy nekem megadatott egy igazi az életben, aki még azért keresi az utat velem együtt, de legalább tudom, hogy léteznek ők. Kislányként, természetesen a mesék hatására, a királyfikat magas, erős és mindenképp szőke, kék szemű daliának (a fehér lóról már akkor lemondtam) képzeltem el, akik minden veszélyt legyőzve védelmeznek majd, bármi történjen. Ez a gondolat elég sokáig tartotta magát, legtovább pedig a magas, mindenképp valamilyen középkori lovagnak is beillő ideál lebegett a szemem előtt és volt idő, mikor a szőke és kék szemű is illett rá, de előfordult az „ugyan két méter és kék a szeme, de hát a haja fekete" kategória is.
Aztán szép lassan, ahogy teltek az évek rájöttem, hogy aki az első két hétben királyfinak tűnik, pici idő elteltével elveszíti nemes vonásait és már nem is számít, mennyire illik a kislánykori álmaim hősei közé, hisz ő úgysem lehet az, aki megment a sárkánytól.
Zenét hallgatok, mindig van egy aktuális kedvenc, hónapokig hallgatom, aztán jön egy másik. Lelkiállapot függő, de jelenleg a magyar zenei élet egy bizonyos együttese a favorit. „...és most odanyújtom neked az életem, szerelemből te is odaadod nekem" – szól most is a piros fejhallgatómból mai kedvencem egy szerintem sokak által nagyon kedvelt zenekar előadásában és persze az enyémben is, csak azt kedves Olvasóink nem hallják. Eszembe jut a Királyfi és a többi Y kromoszómás emberi lény, akik szintén valaki számára ezt a szerepet töltik be a mindennapok során. Vajon hányszor halljuk ezt a mondatot életünkben attól, akinek tényleg az életünket nyújtjuk, és mi elmondjuk valaha neki ez, hogy ő is tudja? Egyáltalán ki kell mondani? Sokak szerint nem szükséges, ha érezzük, a másik számára a világot jelentjük. Azonban tényleg érezhető ez mindig? A királyfiktól elvárjuk, hogy mindennapjaink hősei legyenek és akármi történjék is, még álmainkban is mentsenek meg (természetesen leírhatatlan boldogság, ha még álmodban is az ment meg, aki számodra az igazi Királyfi).
De és itt jön persze mindig a de... ki az igazi férfi? Az, aki titokban vagy felvállaltan királyfiként éli az életét, esetleg még nem jött rá, hogy ő királyfi és lehet, hogy sosem fog. Mondja nekünk azt térdre hullva, hogy az életét adja és megküzd a sárkánnyal (sokak szemében ez akár egy anyóssal is felérhet, de azért egy após is tud sárkányossá válni, a testvéreket pedig ne is említsük). Nem mindenki fog eljutni idáig, de a remény, teljesen mindegy, mennyire harcos amazon legyen valaki, ott bujkál minden Királylányban. A remény, hogy eljön a Királyfi, aki igenis a 21. században is kimondja, hogy az életét adja az ő számára Királylányt jelentő, nem feltétlenül modellalkatú leánynak. Az igazi férfi a 21. században számomra nem az, aki szőke, magas, kék szemű, fehér, lóerőkkel jócskán ellátott járművel érkezik.
Előfordul, hogy kislánykori ideáljaink teljes ellentéte, de mosolyogva űzi el életünk sárkányait és lehet, hogy csendben, észrevétlenül gurul be életünkbe talán fehér, talán bármilyen más színű kissé öregedő, nem feltétlenül idei gyártmányú luxuskategóriás autójával. Megáll, harcol félelmeink és saját félelmei, kétségei ellen is, hogy ő legyen az, aki szemünk előtt változik akár évek alatt Királyfivá, igazi férfivá annak a nőnek, aki egyedül fogja a fején a picinyke koronát meglátni.
Rószegh Lili