A tavaszi szél viszont érződik. A gyenge napsütésben, a hó alól kibukkanó zöld füvet látva és azért a madárkák is hallatják vékonyka hangjukat. Aztán eszembe jut a dal megint, mint az utóbbi napokban már oly sokszor. Tavaszi szél... minden madár társat választ... hát igen, ez az, ami a mai világban nem is olyan könnyű és lassan már a madárnak sem, egyre kevesebben vannak ők is. Begubózunk és még a napsütésre is egyedül merészkedünk ki, mert félünk attól, hogy megsérül a lelkünk. Jól érezzük magunkat, mondogatjuk, milyen jó is nekünk egyedül, nem bököd senki reggel az ágyban, hogy előbb keljek fel és csináljam meg a kávét, de akármi mást is mondhatnék. Mennyien is gondoljuk ezt? Vajon miért? Csak azért mondogatjuk ezt magunknak, mert a világ azt várja el, hogy egy harmincas nő (bár mondhatnám azt is férfi) egyedül megoldjon mindent, lazán kicserélje a villanykörtét és megszereljen bármit a lakásban? Mondogassuk csak, hisz a világ is ezt harsogja: egyedül mindent meg tudsz tenni, nem korlátoz senki! Azonban mindent megtehetsz és még mosolyogni is tudsz mellé?

Hát nem. Egy belevaló, nagyszájú harmincas nő sem képes mindenre. Persze megpróbálja, csak nem mindig sikerül, és amikor a villanykörtét nem egyszerűen kicserélni kell, mert nem kiég, hanem szinte felrobban, akkor a vaksötét lakásban nagyon is örülne annak, ha éppenséggel ott heverészne a kanapén tévét nézegetve és majszolná az éppen megint kissé rondára sikerült süteményt a Királyfi, hallgatva a legújabb mesét, mik is történtek az utóbbi napokban.

Meséket, melyek rólunk szólnak, és amiért lassan már úgy érzem magam, mint egy 21. századi Seherezádé, hisz szívesen mesélnék az én Királyfimnak ezeregyéjen át. Elmondanám neki azt, miért is lettem olyan, mint a mesebeli leány, kit éjszakákon át hallgatott a király. Azonban közbeszól a tavaszi szél, mely meglibbenti a függönyt és csak remélhetem, hogy úgy ötven év múlva is mesélhetem majd a kanapén ülve, mi lett a vége a történetnek, mit Seherezádéként fűztem a saját ezeregyéjem közé.

Rószegh Lili