Így gondoltam és sokáig így is tapasztaltam.
S most, újra egyedülállóként be kell vallanom, sok minden megváltozott az elmúlt években. Amíg én a holtomiglan-holtodiglan naiv illúziójában ringatva vártam a „Mindörökké”-t, a világ fordult egyet és kapkodom a fejem.
A kiszemelt lény pasi. Sajnos. Férfit keresek, de azok más dimenzióban élnek, vagy kihaltak – a kevésbé optimista verzió szerint.
Tetszem neki. Ő is nekem. Felrobban tőlünk a ház, olyan feszültség van közöttünk. Sokszor összefutunk, spontán.
S várom, hogy végre… Végre elhív valahová, hogy munka után is kipróbáljuk magunkat. Egymást.
Hiába. Semmi.
Barátnőim körébe gyűlök. A kulcskérdés az, hogy lépjek, kezdeményezzek én? Az érvek sorakoznak. Ők pro, én kontra.
Azt mondják, hogy igen, hajrá, nyomuljak rá, hívjam el, megváltozott a világ.
Arra gondolok, hogy anno, házasságba fulladó kapcsolatom kezdetén jeleket adtam, és a férfi kezdeményezett.
Szerintük nincs várakozás, nincs epekedés, ami sokat segít az ember lelki állapotán.
Erre bennem az motoszkál, hogy más sincs, pl. a férfinak sikerélménye, a hódítás büszkesége.
Igen, de miért ne? Ugyan mit veszíthetnél? Abban a világban, ahol egy nő bármi lehet, bármilyen szakmát űzhet, akkor épp itt lenne nemi akadálya annak, hogy randizni hívjon egy férfit? De tényleg, mit veszíthetsz?
Mondjuk a méltóságomat…? Különben is, ha ennyire nem képes, mi lesz utána? Kérdezem. Mit fog tenni, ha jönnek a problémák, gondok? Amikor majd meg kell kettőnk miatt küzdeni a fél világgal, női lelkem sárkány felével, a saját anyjával?
Csépeljük a szavakat, isszuk a kávékat. A megfejtés végképp eltűnni látszik.
Hetek telnek el semmivel.
Jön egy pasi. Kiszemel, udvarol, már-már idilli. Randira hív. Lép. Kezdeményez.
Tökéletes.
Egy túlélője van a férfiak kihalásának.
Barátnőimre kacsintok, lám-lám… vannak még csodák. Ők irigykednek, hogy honnan akasztottam le ezt az úriembert?
Telnek a hetek. Az úriember eszméletlenül féltékeny, és ami mindennél rosszabb dirigálni akar nekem. Irányítani. Átformázni.
A vészharang megszólal bennem: ugyanezt csinálta velem a volt férjem is.
Aki szintén udvarolt, lépett.
Csak utána már rám…
Barátnőim pasijaira nézek. Nem túl férfiasak, ez tény. Nem kinézetre, hanem belsőleg. A csajok uralják őket.
Ők dirigálnak nekik.
Akkor most az van, hogy vannak a kezdeményező férfiak, akik idővel zsarnokok lesznek, illetve a hódításra váró, későbbiekben papuccsá változó pasik?
Jaj.
Több alternatívát sehol nem látok. Sajnos.
S jó, jó, de most akkor lépjek, vagy ne lépjek…???