Ez az írás A Mikulásról szól, és nem fogok belemenni abba, ki volt Szent Miklós, miért és mikor lett a gyermekek védőszentje, aki szeretné, meg tudja nézni elég sok helyen.
A Mikulás. Kisgyermekként abban a szerencsés helyzetben voltam testvéremmel együtt, hogy minden évben várhattuk őt és tudtuk, hogy azon a bizonyos napon el fog jönni hozzánk és mindent tud rólunk. Még azt is, amiről úgy gondoltuk, talán a szüleink sem tudják, mit rosszalkodtunk össze-vissza, amikor ők dolgoztak. Így hát meg voltunk győződve róla, hogy a Mikulás tényleg mindent lát, mindent tud, még azt is tudta, amit aznap csináltunk, pedig úgy gondoltuk, akkor azért neki már csak el kellett indulnia ahhoz, hogy odaérjen minden kisgyerekhez.
A másik fura helyzet az életemben, ami számomra teljesen természetes, viszont mindenki döbbenten néz rám, mikor elmesélem: nem jártam óvodába, csak azt a kötelező nagyon minimális időt, amit előírtak az iskola előtt. Dadám volt. Na, erre szokták azt mondani: lám-lám, mint egy 19. századi úri kisasszonyka, ráadásnak még balettozni és zongorázni is tanultam... (ezeket az információkat mindenki raktározza oda, ahova szeretné). Nos, Dadussal töltöttük napjainkat, míg szüleink dolgoztak és sokat voltunk náluk is. Férje, Jóska bácsi mindenhova cipelt minket, még békát is horgásztunk a közeli patakban. Nem voltunk azért azok a tipikus „jógyerekek"... két eleven kislány. Viszont ez a két eleven kislány nagyon készült minden novemberben és várta a Mikulást. Tanultunk Dadussal mindenféle versikéket, mondókákat, énekeket, hogyha megérkezik, mi is tudjunk valamit neki adni. El kellet mondani, miket csináltunk abban az évben, de persze ő úgyis tudta.
Elérkezett a nagy nap. Egész nap izgatottam vártuk. Állandóan lestük, kérdeztük, mikor ér már hozzánk, pedig tudtuk, hogy csak este jön, amikor már a szüleink is otthon lesznek. Volt, amikor már pizsamában voltunk, hisz egy jó kislány időben lefekszik, még akkor is, amikor a Mikulást várja. Minden évben ezen a napon este megszólalt egy kicsinyke csengő és tudtuk, megérkezett. Jött ő, a Mikulás. Hosszú fehér szakálla volt, nagy piros, szinte bordó kabátja, amit fehér bolyhos valamik díszítettek körbe-körbe. Piros süvege volt és nagy püspökbotja, de a legfontosabb, mindig nála volt a hatalmas piros zsákja, ami telis tele volt azokkal a dolgokkal, amire vágytunk. Bejött és mi tágra nyílt szemekkel néztük őt, úgy kellett noszogatni, hogy énekeljük el már a dalokat és mondjuk el a versikéket. Ő leült a kanapéra és hallgatott, megdicsért bennünket, hogy milyen jó gyerekek vagyunk, de azért elmondta, hallotta, mi mindent csináltunk ebben az évben és hát nem szép dolog verekedni, belökni egymást a csalánok közé és hasonlók. Aztán elővette hatalmas zsákját és mi odalopakodtunk hozzá, hiszen kapunk valamit: általában jó nagy virgácsokkal kezdte, de azért mindig volt ott valamilyen játék, mesekönyv, diafilm (talán akik olvassák, emlékeznek rá, mi is ez).
Így teltek az évek és mi nőttünk. Aztán egyik nyáron elköltöztünk. Már elmúltam kilenc éves, de annak ellenére, hogy mások szerint is elég barátkozó természetem van, ez nekem is nehézséget jelentett. Hiányzott mindenki, aki korábban az életem része volt. Szerencsére drága jó Dadusunk és családja megmaradt nekünk, csak már nem ő vigyázott ránk minden nap. Egy problémánk viszont akadt. A Mikulás hogy talál meg minket? Édesanyánk azonban megoldotta a problémát, hogy már elég nagyok vagyunk és a Mikulás megkérte, hogy amit ő küld, azt ő mindig adja át nekünk, így megnyugodtunk.
Évek teltek el, már nagyobbak voltunk és sokszor nézegettük a régi fényképeket, amik akkor készültek, amikor a Mikulás jött hozzánk és véletlenül két kép összecsúszott úgy, hogy a szakáll eltűnt. Akkor jöttünk rá, ki is volt ő. Szüleink és Dadusunk beszervezve Jóska bácsit, minden évben elmentek érte, végighozták a falunk teljes Mikulás-öltözetben és még jó, hogy minden tudott rólunk, hisz része volt életünk szinte valamennyi percének. Már tudjuk, ki volt ő, de mégis, számunkra megmaradt annak, aki mindig is volt. A Mikulás, aki eljött hozzánk minden évben, akinek énekeltünk, verset mondtunk és még a virgácsnak is örültünk, pedig hatalmas volt.
Rószegh Lili