Azonban még vannak olyanok, akik nyíltan kimutatják azt, ami a szívükben lakozik. Tudom, hogy közhelynek hangzik, de a gyermekek azok. Kisgyermekként még a legtöbb ember nem fél semmitől. Ez a titok. Nem félünk... Nem félünk attól, hogy kimondjuk, amit gondolunk, majd aztán hosszú évek alatt megtanítják/megtanuljuk, hogy ami a szívünkön, az nem mindig, sőt inkább nem lehet a szánkon is. Nem félünk attól, hogy futva rohanjunk az elé, akit szeretünk és jó szorosan magunkhoz öleljük, messziről kiabálva, mennyire szeretjük. Felnövekedvén megtennénk ezt bármikor a mindennapok során? Nem... a félelmeink gúzsba kötnek minket...

Vannak olyan emberek, akikben megmarad a gyermekkor lelkesedése az új dolgok iránt, a merész formák kialakításáért. Őket általában kicsit különcnek tartja a társadalom, és hogy jobban hangozzon, művészeknek, kutatóknak hívjuk őket, így nyugodtan mondhatjuk, nekik szabad fura, sokszor nem illendő vagy éppen csak szokásos dolgokat mondaniuk, készíteniük.

Hogyan is jutott ez épp most az eszembe? Nekem is vannak rosszabb napjaim, amikor nem vagyok túl vidám és a mosoly is elkerül. Pont egy ilyen napon csöppent be az életembe hirtelen két kis leányka, akikre megkértek, hogy vigyázzak egy kis időre. Pogácsát sütöttem, de úgy sok kedvem nem igazán volt hozzá és hiába sütött a nap, még ez sem segített. A két leányzó viszont megrohanta a konyhát, miután természetesen jó alaposan megölelgettek és kaptam néhány puszit. Nekiálltak segíteni, épphogy felérve székről az asztalt. Már épp nekikészülődtem nyújtani és szaggatni a tésztát, de ők megérezték, hogy valami nem olyan, mint szokott lenni. Ők még mindent megéreznek és találnak rá megoldást is.

A megoldás itt maga a tészta formája lett. Rákérdeztek ugyanis, hogy nekünk miért csak kerek pogácsákat kell csinálnunk, mikor sokkal mókásabb lenne, ha mások is lennének, de ők most arra gondolnak, hogy szív alakú pogácsákat is gyurmázhatnánk. A szív alak pedig azért kell, hogy aki szomorú, annak jobb kedve legyen, mert így láthatja, mennyire szeretik, akik csinálták neki.

Nekünk mikor jut eszünkbe ilyen? Most nem arra gondolok, hogy mindenki sütögessen annak, akit szeret, szív alakú süteményeket. A lényeg az, hogy észrevették, valami nem olyan, mint máskor és ahhoz képest, amit ők ez ellen tenni tudtak, keresték a megoldást, amit meg is találtak egy különleges, a magyar hagyományoktól kissé eltérő formájú pogácsában.

Sokat tanultam tőlük.

Nyitott szívvel és szemmel élni nem szabad elfelejtenünk, csak ez a világ tesz minket ilyenné, ha engedjük és szeretni úgy, hogy meg merjük mutatni a világnak.

Rószegh Lili