Igazából Berci nem az első kutya volt a családban, viszont ő volt az első, akit én kaptam, aki hozzám tartozott, és hűségesen kitartott mellettem egészen haláláig.

Soha nem felejtem el azt a napot, amikor bekerült a családba. Egy forró augusztusi nap volt. Egyik ismerősünk vitt el engem a menhelyre, mivel a mi autónk pont üzemképtelen volt, én pedig mindenáron kutyát akartam, lehetőleg minél előbb. Pótolni akartam két hónappal korábban parvóban elpusztult keverék kiskutyánkat. Akkor még nem tudtam, hogy nem mindenkit lehet pótolni.

Szóval elmentünk az állatmenhelyre. Még most is ott érzem az orromban azt a leírhatatlan bűzt, ami azt az egész területet áthatotta. Sétáltam a kennelek előtt, de egyszerűen nem találtam olyan kutyát, aki megfogta volna a tekintetemet, akit szívesen hazavittem volna. A menhely egyik dolgozója sajnálkozva jegyezte meg nekem, hogy ezek szerint ma kutya nélkül fogok hazamenni, mert hátul már csak nagy testű kutyák vannak. (Apám nem tiltakozott az ellen, hogy kutyát vigyek haza, csak annyit kötött ki, hogy kistestű legyen). Ekkor ért oda hozzánk a menhely egy másik dolgozója, és azt tudakolta, hogy milyen kutyát szeretnék. A kollégája válaszolt helyettem.
− Kis termetűt, de azokat már mind megnéztük.
− Amelyik kint van, azt is? − kérdezte az újonnan érkező.
− Ja, tényleg, a szökős.
Értetlenül néztem rájuk, mire elmagyarázták nekem, hogy van még egy kis termetű kutyájuk, kint van a nagyok között. Meg kellett kötni, mivel mindig elszökik. Egyikük azt ajánlotta, hogy ne válasszam ezt a kutyát, mert az már annyira megszokta a szabad életet, hogy tőlünk is el fog szökni. Én azonban legalább meg akartam nézni a szökős kutyát! Amikor odamentem hozzá, rám morgott, tekintetében félelem tükröződött. Közöltem a két férfival, hogy elviszem ezt a kutyát. Miután kitöltöttem a papírokat, és kifizettem az oltásokért egy csekélyke összeget, már boldog kutyatulajdonos is lettem.

Amikor a szüleim meglátták a bolhás, csontsovány, több sebtől ékes kutyát, aki ráadásul már nem is volt kölyök, nem igazán repdestek az örömtől. Nem ilyen kutyára számítottak. De aztán ahogy teltek a napok, megkedvelték a Berci névre keresztelt állatkát.

Apámnak az volt a véleménye, hogy a kutyáknak kint a helyük, így Berci ki lett tiltva a lakásból, legalább is egyelőre. Kapott egy kutyaólat. Ő azonban nem volt hajlandó bemenni, még akkor sem, amikor esni kezdett az eső. Ezért apám engedett; beleegyezett, hogy Berci fekhelye az előtérben legyen. Pár hétig ott aludt, de amikor beköszöntöttek az első hűvösebb éjjelek, köhögni kezdett. Apám megsajnálta, és kijelentette, hogy jó, Berci aludhat a lakásban, de csak a folyosón, a szobákba nem mehet be. Kapott egy szép fotelt. Teltek-múltak a hetek és a hónapok, és egyszer csak azt vettük észre, hogy bizony Berci mindegyik szobába bemegy, sőt mindegyikben kialakította a maga kis fekhelyét. De már egyikünk sem bánta, hiszen Berci immár családtag volt.

Berci valóban megmaradt csavargónak, ahogy a menhelyen jósolták, de mindig hazajött. Előfordult olyan is, hogy egy teljes napra eltűnt. Sokszor csak azért ment el hazulról egy-két órára, hogy a házunktól nem túl messze lévő kertekbe kísérjen valakit. Imádta kísérgetni az embereket.

Tizennégy és fél évig volt velünk. Amikor meghalt, néhány napig még velünk maradt a lelke: éreztük a jelenlétét, hallottuk körmeinek kopogását a padlón, szuszogását. Anyám egyszer-kétszer még meg is szólalt, hogy "Berci, ne horkolj!", aztán pár nappal később jött a nagy csend. Végleg elment.

− Ő csak egy kutya volt! − ez volt a reakciója egyik rokonomnak, amikor felhívtam telefonon, hogy elmondjam neki: Bercit el kellett altatni.
Kiabálni akartam, hogy nem, Berci nem csak egy kutya volt, hanem családtag, a legjobb barát, aki önzetlenül és feltétel nélkül szeretett, aki ha meg is haragudott rám, pár perccel később már megbocsátott, akit sosem zavart, hogy milyen ruhát húzok fel vagy milyen a frizurám, aki mindig megérezte, ha bántott valami, olyankor vigasztalóan hozzám bújt, ha pedig jókedvem volt, velem örült, és játszani hívott!

De nem mondtam el ezeket a rokonomnak, hallgattam. Tudtam, úgysem értené meg, hogy miről beszélek.

Németh Nikol