Lívia önéletrajza több mint érdekes volt. Kiváló szakember, több nyelven beszél… a fényképén pedig igencsak megakadt a szemem. Az átható, nyugodt szempár rabul ejtett. Az életkorára néztem, s nem hittem a szememnek: 43 éves! A kép alapján alig harmincnak gondoltam. Mint tuti esélyest a kupac tetejére téve adtam át a személyi anyagokat a nagyfőnöknek. Ő le is emelte, s még a szobában voltam, mikor meghallottam nevetését.

- Nézd már! 43 éves és milyen képet tett be! Bírom az ilyen embereket, akik nem tudják megemészteni, hogy felettük is eljár az idő! – s teli torokból nevetett. – Na, kíváncsi leszek a személyes találkozóra!

Ezzel én is így voltam. Teljesen izgatott voltam. Már a telefonban is éreztem valami hihetetlen erőt a vonal másik végéről. De mikor megláttam! Éppen úgy nézett ki, mint a fényképen! Nem negyvenesnek, de még harminc évesnek sem gondoltam volna. Egyszerű és elegáns volt. Mosolygott, kedves volt – olyan kedves, amilyenek csak az erős emberek lehetnek. Elbeszélgettünk, igen, beszélgettünk. Nekem észnél kellett lennem, hogy ne a magánéletéről, hanem a szakmai előképzettségéről faggassam. S ő arról beszélt, de tudtam, hogy annyi minden mást is elmondhatna, hogy felnyissa a szemem, általam nem tudott titkok gazdája ő.

Felvettük. Naná! Még a főnököm is ledöbbent, amikor meglátta élőben. Az egész iroda a hatása alatt állt. Jókedvű, derűs nőnek ismertük meg. Egy jelenség volt. Lívia volt.

Minden munkát elvégzett. Sokat szakmai felkészültsége alapján tudtunk is, hogy menni fog neki, de az újak sem okoztak neki gondot. Hihetetlen gyorsan tanult. Az empátiát és a határozottságot általam nem látott módon vegyítette. A legelégedetlenebb ügyfeleket is könnyedén lecsillapította – olykor még ők küldtek Líviának utólag ajándékot. A munkakerülő kollégákkal elbeszélgetett, s utána lelkesen püfölték a számítógépet.

Soha nem volt fáradt. Kitartó volt. Állhatatos. Bent maradt, ha bent kellett, de munkát nem vitt haza. Keveset beszélt, de amikor megszólalt, mintha angyalok hárfáztak volna. Imádtuk. Voltak, akik próbálták faggatni, de ő nem beszélt önmagáról. „Annyi érdekes dolog van a világban, ne ragadjunk le nálam!” nevetett, és már témát is váltott. De ő mindenkit meghallgatott. S okosan kérdezett. Nem, nem adott tanácsokat. Csak kérdezett. Kérdéseivel a velejéig lecsupaszította a problémát, s a másiknak nem maradt választása: szembe kellett néznie a megoldással, amit Lívia módszerével ő maga szedett elő saját fejéből.

A korát senki sem hitte el. Azt válaszolta, hogy szerencsés örökség. Az anyukája még hatvan évesen is alig tűnt negyvennek.

Pontos volt. Megbízható. Kiderült, hogy egyetlen szenvedélye a varrás. Ő varrta magának a gyönyörű kosztümjeit, ruháit, mindenét. Volt, hogy hajnal ötig varrt. De reggel fél hétkor már a székén ült a cégnél.

Az elején gyakran elkerültem. Pedig mennyire drukkoltam, hogy őt vegyék fel! Más rajongott érte, én viszont azt éreztem, hogy tisztelnem kell. S úgy gondoltam, hogy a tisztelet legjobb jele, ha békén hagyom. Felnéztem rá. Ő mindig kedves volt velem. Sokszor úgy beszélt velem, mintha lánya lennék. De én úgy éreztem, hogy még nővéremnek se nagyon tűnhetne a megjelenése alapján. Csodáltam, de nem akartam ezzel terhelni. Hamar felszámolta távolságtartásomat. Sokat beszélgettünk, s kiderült, hogy ő is szeret sétálni. Sokszor órákon át sétáltunk munka után, buszozás helyett. Minden szóba jött ilyen alkalmakkor! Kulturált, olvasott, intelligens. Jó humorral. S néha már beszélt önmagáról is. De inkább rólam. Olyan volt, mintha fiatalabb önmagát látta volna bennem, s ezért akart volna segíteni nekem. Sokat segített! El sem tudnám mondani, hogy mennyit! Néhány kérdése összeszorította a szívem, de mikor válaszoltam rájuk, mindent más fényben láttam. - A Lívia által megvilágított, s mint utólag kiderült, helyes nézőpontból.

Két évet dolgoztunk így. Kicsit talán össze is barátkoztunk.

Egy tavaszi nap odajött hozzám, s elmondta, hogy felmondott. S mesélt. Most az egyszer önmagáról.

- Tizennégy éves voltam, amikor megláttam a leendő férjemet. A világ megfordult bennem. Tudtam, hogy ő az igazi. Szerettem, imádtam. Tizenhat éves voltam, amikor összeházasodtunk. Ő harmincnyolc. Ő vezetett be a művészetekbe, a jó társaságba, megismertette velem a tudományokat, de még az okkultizmust is. Két gyerekünk született. A kislányom két éves volt, amikor meghalt. Meghalt. Ennyi volt egy éppen megszületett lélek sorsa a földön. Tíz éve voltunk házasok, mikor a férjemnél gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak. Küzdött, miattunk. Önmaga miatt már nem tette volna, minket nézett akkor is. Ránk volt tekintettel. S akkor is, amikor megkért, hogy halála után egy évvel legyek a legjobb barátja felesége. Azt mondta, hogy majd ő gondoskodik rólam, s legalább úgy szeret, ahogyan ő engem az első pillanattól. Az nehéz időszak volt, amikor haldoklott. Otthon akart meghalni a dolgozószobájában. Hát hazavittem. Ott ültem a lábánál összekuporodva, ő olvasott a hintaszékében. A kedvenc regényét. Tudtam, mi fog történni. S valóban. A kötet kiesett a kezéből, ő pedig elment. Nem örökre. A legjobb barátja annyira hasonlított rá! Megtettem, amit a férjem kért. Halálának első évfordulóján megházasodtam. Kicsit minden jobb lett. Enyhült a magányom. A hiánya. Fiam egyébként is nagybátyot látott benne, nem volt kifogása az esküvő ellen. Tíz évet éltünk együtt. Másmilyen volt, de valahol mégis hasonló. Szerettem őt. Nem úgy. Úgy csak egyetlen embert szeretünk életünk során. De jó volt vele. S tíz év után vért láttam a fürdőszoba mosdójában. Először azt hittem, álmodok. De nem, sajnos nem első férjem jött vissza kísérteni. Ugyanabban a betegségben halt meg. Ugyanannyi házasság után. Ugyanúgy szenvedett, s én mellette is ott voltam. Hazavittem. Ő a fiamra bízott. A fiam egy hónappal később halt meg. Infarktust kapott alig huszonöt évesen. Az államvizsgájára készült. Soha nem vehette át a diplomáját. Azóta egyedül élek. Miért megyek el innen? Nem is tudom. Talán elég volt. Talán csak nem akarlak téged jobban megkedvelni. Félek, ha lányomként szeretnélek, rossz sorsot hoznék rád. Elmegyek. Többé nem találkozunk. Ugyan, ne tiltakozz, mindketten tudjuk, hogy így lesz! Egyetlen dolgot mondok neked. Soha nem adtam tanácsot, de kérlek ezt az egyet fogadd meg! A dolgok csak ritkán azok, aminek látszanak. A fényképem egy huszonnyolc éves nőt mutat. Kétszeres özvegy vagyok, aki minden szerettét elvesztette. Az első férjemről sokan azt hitték, hogy kapuzárási pánik miatt szedett fel. Ő volt életem igazi szerelme. A második férjem miatt megszóltak, hogy épp csak megvárom a gyászév leteltét. Azért mentem hozzá, mert a szerelmem rábízott. A lányom hamarabb meghalt, minthogy élni kezdhetett volna. A fiam egészséges fiatalembernek tűnt, aki előtt ott az egész élet. A boncolási jegyzőkönyvből derült ki, hogy rendellenességgel született, s szíve egy időzített bomba volt. Mindenki azt hiszi, hogy szeretek varrni. Pedig gyűlölök, mert édesanyám varrónő volt, aki engem is annak akart nevelni, de megszöktem otthonról és titokban férjhez mentem. Mikor felkerestem volna, addigra ő sem élt már. Vezeklésként varrok esténként, semmi másért. Sorolhatnám még hosszan, de okos lány vagy, érted te ennyiből is. A dolgok csak ritkán azok, aminek látszanak. S ne adj tanácsot senkinek, csak kérdezz. Mert csak így jöhet rá arra, hogy ő mit minek vélt, s az talán mi lehet valójában.

Megölelt.

S kisétált az ajtón, és az életemből. Nem kértem meg, hogy maradjon, tudom, hogy úgysem tette volna meg. Valahol úgy éreztem, hogy csak az lehet ilyen erős, kifinomult lélek, az tudja ilyen méltósággal viselni a Sors csapásait, akinek súgnak egy másik, racionalitáson felülálló világ szellemei, én pedig nem mertem ellenszegülni a lelkek parancsának.

Azóta sem láttam. De nincs nap, hogy ne gondolnék rá, szenvedéseire, hihetetlen erejére és életbölcsességére.

Bodor Cs. Mária