A munka mellett azonban jut másra is figyelem: önmagamra. S be kell vallanom, hogy csupa újdonságokat fedezek fel, amik gondolom épp a sok munka, rohanás, időhiány miatt eddig elkerülték a figyelmemet.
Harmincas éveim végén járok, s csak most van időm magamon észrevenni a változásokat, melyek ugyan nem tudom mikor jelentek meg, de arra utalnak, hogy a húszas éveim eleje mindennap elérhetetlenebb távolságba kerül tőlem.
Nem félek az idő múlásától, szerencsére a szakmám is olyan, amiben annál érdekesebb és értékesebb valami, minél idősebb. Így hát inkább kíváncsian mint félelemmel fürkészem a testem változásait. Vajon mikor jelent meg az első pigment folt a kézfejemen? Mikor vékonyodtak el a hajszálaim? Tulajdonképpen kinek a kezei ezek???
Láthatják, Kedves Olvasóim, sok időt töltök egyedül, magamban, ami azzal is jár, hogy nem teszek fel még szempillaspirált sem, a fogmosás idejétől eltekintve tükör nélkül telnek a napjaim. S csak most nézem meg magam alaposabban, mennyi változás történt az arcomon! Szarkalábak, finom ráncok, az arcbőr színének és tónusának megváltozása, az arccsont szélesedése talán a leglátványosabbak. S ezeket a változásokat is csak azért észlelem, mert kényszerítem magam arra, hogy odafigyeljek. Ha hirtelen tükör nélkül el kellene mondani, hogyan nézek ki, vajon mit mondanék? Jelenlegi állapotomat, vagy a korábbit, az apró ráncok nélkülit, az üde arcbőröset, hiszen azt szoktam meg az évtizedek alatt?
Ha magunkra gondolunk, milyennek látjuk magunkat belsőnkben, tükör nélkül?
S amikor tükörben látjuk, elégedettek vagyunk, de legalábbis elfogadjuk?
Ha önmagunkra gondolunk, mi alapján definiáljuk magunkat: a tükörben legtöbbször látott benyomás átlagaként, vagy sikereink és kudarcaink fényében?
Kintről vagy bentről jövő impulzusok alapján építjük fel önmagunkról alkotott képünket?
S amikor az ember nagy egyedüllétében el kezd ilyeneken gondolkodni, akkor lassan megérti, miért mondják azt a bölcsek, hogy ne a külsőnkkel és ne a társadalmi szerepeinkkel azonosítsuk magunkat, hanem lényünk belső apró sugarához igazodjunk, mert ez az egyetlen, amit földi pályánk végén tovább viszünk innen.
Fentebbi kérdéseim csak költőiek, melyekre nem tudok választ adni, de remélem nem keserítettem el Kedves Olvasóinkat. – Mert szerintem az élettel épp úgy vagyunk, mint a fentebb említett cápafogsor. Ha lejár itt a mandátumunk, a helyünkre lép valaki más. Mi pedig újrakezdjük miközben folytatjuk egy másik fogsorban.
Kiss Gabriella