Ez régen általában így zajlott. Le kellett mászni, ugrani, bármit tenni, ami olyan, hogy a magasból kell lejutni minimum a legimbolygóbb létrán, aminek nincs biztos talapzata. El tudja ezt képzelni bárki? Mondjuk akinek tériszonya van, az igen. Pontosan tudja, miről beszélek. Egy ideig bírja az ember, aztán eszelősen dobogó szívvel felébred és pár másodperc múlva rájön, hogy az ágyában fekszik és nincs semmi baj.

Az utóbbi időben már kezdtem elfelejteni ezeket az álmokat, aztán újra felbukkantak. Sőt! Egyre rosszabbak lettek, viszont egy új elemmel bővültek. Minden alkalommal, amikor már majdnem feladtam és annyira rettegtem, hogy csak pár másodperc választott el attól, felébredjek, megjelent.

Hihetetlen élmény, de minden éjjel megjelenik az én Jókirályfim. Az utolsó pillanatban, amikor azt hiszem, mindennek vége, lezuhanok, utolérnek, bármi is legyen, ami miatt épp rettegek, szóval épp mielőtt a szörnyűség bekövetkezne, ott terem, és mint egy igazi hős királyfi elkap, megfog, elzavarja a kutyákat (amúgy nekem is van egy hatalmas, de ez még kicsi korom óta a rettegős álmaimhoz tartozik). A megmentés azonban csak akkor következik be, ha az utolsó pillanatig kibírom a szörnyűségeket és nem ébresztem fel magam. Így mostanában rettegve és izgatottan várom rémálmaim, mert biztosan tudom, ha elég sokáig elviselem a félelmet, megjelenik a Jókirályfi, aki még álmaimban is vigyáz rám, megment, és talán ha még tovább is folytatni tudnám rémséges és hősies álmaimat, eljutnék odáig, milyen jutalom is jár ennek a bizonyos királyfinak.

Rószegh Lili