Egy párezer fős zempléni településen hajtok át. Tavasz lenne. Lenne, mert csak a naptárból tudjuk, hogy mi az aktuális az évszak. Amúgy hideg, szeles, hófúvással tarkított 2013 márciusa.

Kegyetlenek az útviszonyok. S erről most nem közvetlenül az időjárás tehet. A városon belüli legnagyobb megengedett sebesség egyelőre csak távoli álom számomra. Olyan kátyúkat látok, amik kimerítik a tudományos fantasztikum fogalmát. S kikerülhetetlenek. Annyi van belőlük, hogy a közlekedők esélytelenek ellenük. Tudom, hogy mind mély. Látnom sem kell az alját, akkor is tudom. Érzem.

Amikor egyetemre jártam az Oroszország XVIII. századi történelméről szóló kurzus első órája bevezető volt. A tanár úr elmondta a XVII. század végén – XVIII. század elején jellemző orosz állapotokat. Külön kitért az útviszonyokra. S mi hallgattuk, hogy utak gyakorlatilag nem léteznek, télen lehet csak jól közlekedni a jég miatt, tavasszal az utak a sár miatt járhatatlanok, s gyakorlatilag a vasútépítés korszakáig nem lehet közlekedni. Ez volt egy 2002. szeptemberi előadáson, és szólt a XVIII. századi viszonyokról. Mi pedig megállapítottuk, hogy mennyire elmaradt Oroszország.