Nem is pillantok beléjük, egyszerűen csak örülök, hogy magam mögött hagyom őket. De hirtelen a másik sávba pillantok. Nem tudatosan, csak úgy. Valami világos színűn csillan meg a gyér napfény, ami még épp elér a gödör aljára. Először szemétnek vélem, gondolom, amilyen leleményes a magyar ember, feltölti hulladékkal a mélyedéseket. Ám más az. – Macskakő. A maximum 27 km/órás sebességem hirtelen egy másik világba vezet, amikor elhajtok a macskakövet rejtő kátyú mellett. (Csak jelzem, hogy legalább ki lehet kerülni…)

Minden eltűnik mellettem, lelki szemeim előtt egy korábbi korszak parádés képe rajzolódik ki. A teljes utat macskakő borítja, elegáns hintók elé fogva délceg paripák. Hosszú ruhájú nők, nagy kalapban és fehér napernyőkkel. A férfiak sötét öltönyben. Csak beszélgetnek egymással, vagy partnernőjükkel sétálnak, esetleg sietősen robognak valahová, tehát semmi különlegeset sem tesznek, mégis árad belőlük, hogy úriemberek. A boltok elé kipakolt árúk. Mindenhol pezsgés.

A boldog békeidők.

Csak egy suhanás elmémben mindez. S valahol már nem is haragszom arra a kátyúra. Mert   az valójában nem is egy kátyú, hanem csak a macskaköves út néma sikolya, vagy legalábbis cinkos kacsintása, nehogy elfelejtsük a múltat.