1. Nincs mit felvenni.
Természetesen.
Tudom, sokan mennek farmernadrágban, de azért ezt még mindig nem érezzük színházba valónak. Azt hiszem, Müller Péter írta, hogy a szépnek és a fontosnak öltöznünk kell. Márpedig a színház épp ilyen. Illik megadni a tiszteletet, a helynek, a daraboknak és a színészeknek egyaránt.
Akik viszont a ló másik oldalára esnek, és gyakorlatilag divatbemutatót varázsolnak elénk, nos, tőlük sem jön meg az ember kedve. S épp ez az egyik ok. Még csóróbbnak érezzük magunkat...
A cipő, ami annyira feltöri a lábunkat, hogy megfogadjuk, legközelebb inkább mezítlábas tűzön járásra megyünk. Próbáljuk kihúzni a lábunkat a sötétben, de hiába nem látjuk, érezzük. A fájdalmat és a szagokat egyaránt. Lehet, hogy mások nem, csak mi pszichésen, de akkor is kellemetlenül csúsztatjuk vissza topánkánkba.
Kis táskát illik vinni. Személy szerint itt vérzem el. Egy nő attól nő, hogy nála minden van. (Hermione Granger óta ezt a férfiak mintha megértőbben néznék. Köszönjük, J. K. Rowling!)
2. Az eljutás.
Az előadások általában este kezdődnek, s sajnos feleszmélésem előtt néztem annyi rémhíradót a különböző kereskedelmi tévéken, hogy tudjam, mennyi veszélyt hordozhat magában ez a napszak.
Másokkal menni egész csábító lehet, de figyelembe kell vennük, hogy ezáltal a többiek ízlésének vagyunk kiszolgáltatva, a szünet után nem mehetünk haza még akkor sem, ha nem tetszik a színdarab, s akkor bizony... Alkalmazkodunk, vagy otthon DVD-zünk...
3. A hely.
Vagyis annak szűkössége. Az ülések 165 cm-es magasság fölött aligha nevezhetőek kényelmesnek. A sortávolság szintén nem meggyőző... és ha valaki távozni akar, mindenkinek fel kell állnia. S a keskeny ülések! Legalábbis azok voltak már tíz évvel és 25 kg-mal ezelőtt is...
4. A büfé.
Pavlovi reflexként ered el az ember nyála a csengőszóra.
Ám mire odaérsz, megint csengetnek...
Vannak sportosak, akiknek sikerül időben odaérni, de az első pontban említett rendkívül jól öltözött társaság tagjai máris ott vannak és pezsgős pohárral a kezükben hadonásznak. S persze hangoskodnak azzal az utánozhatatlan nevetgéléssel kísérve. Őket nézve most már kicsit értelmiségibbnek, de még jobban csórónak érezzük magunkat.
Van, amikor sikerül megszerezni azt a szendvicset, amire rágondolva végig korog a gyomrunk a felvonás alatt. - Apró örömök az ember életében...
5. Az illemhelyiség.
Sor. Harc az idővel. Büfé előtt vagy után, mindegy.
Bejutunk, s a java utána kezdődik. Szűk hely, hátraarcban megközelíteni... Akrobatika. S mikor már didalittasan elengednéd magad, csengetnek...
6. A stressz.
A stressz tárgya az az aprócska kis tárgy, amit a ruhatárban kapunk. Ami igazolja, hogy az a mi kabátunk. Annyira kicsi, hogy keresni kell, megvan-e még. Próbáljuk elterelni gondolatainkat meglétéről, de általában az első felvonás közepéig az motoszkál bennünk, hogy vajon elhagytuk-e. Előfordul, hogy engedünk a kísértésnek és megkeressük aprócska táskánk mélyén a sötétben. Amikor megtaláljuk, jól megszorítjuk az izzadt kezeinkkel. Visszatesszük. S a felvonás másik felében azon izgulunk, hogy vajon tényleg visszatettük-e, nem esett-e ki a sötétben...
A gyengébb idegekkel megáldottak a szünetben rohannak a ruhatárhoz ellenőrizni, minden megvan-e. A kis tárgy elkerül tőlük, majd vissza... - Újabb agyalnivaló a következő felvonásra...
Akadnak, akik ellenállnak a kísértésnek, és nem turkálnak a sötétben. Őket a bizonytalanság víziókkal gyötri, miként kell majd megvárni mindenkit, hogy végezzenek a kabátok kivételével a ruhatárból, és odamenni a nénihez, hogy az egyetlen ottmaradt ruhadarabot megkaparinthassák. S azon tépelődnek, mi maradhatott a zsebükben, amivel szükség esetén bizonyítani lehet, hogy az bizony hozzájuk tartozik.
7. A rendezés
Nem vagyunk hozzáértők, nagy műkedvelők. Csak annyit tudunk, mi tetszik és mi nem. Sajnos sokszor a „mi nem" fordul elő.
Pedig varázslatos hely. Nekünk leginkább a végén a tapsvihar a kedvencünk. Azért van, hogy nem a katarzistól csurran ki a könnyünk, hanem a megkönnyebbüléstől, hogy vége.... Végre...!