Vele együtt maradtam a családban a műfaj igazi rajongója, ezért is jutott megint eszembe, vajon miért nem szeretik oly sokan, hisz ismerőseim közül, azért meg kell jegyeznem, hogy a legtöbben nem osztoznak ilyen szinten a balett iránti rajongásomban. Szerencsére néhányan akadnak és van, aki még hősiesen el is jön velem egy-egy előadásra, de nem terheljük túl, nehogy nagy károkat okozzunk és még a végén többet nem szeretne eljönni. Az emberek általában rózsaszín tüllszoknyában, a tütüben – ne nevessen senki, így hívják azt a szoknyát, amit a balerinák viselnek – szóval az ilyen ruhadarabokban egyensúlyozó, tipegő és fura mozdulatokat tevő kislányokat látják maguk előtt, de a balett ennél sokkal több.

A tánc, a mozgás művészete. Az ember amióta a világon él, azóta táncol. Táncol örömében, bánatában, régebben táncolt az isteneinek, és ha életében valamilyen fontos esemény következett be, mindig előkerült a tánc. Ha megnézzük a balettet, a hagyományostól igazán modern felfogású előadásokig mind erről szól. Mit érzünk, mit gondolunk a világunkról, az életünkről, ez mind megjelenik akkor, amikor táncolunk. Kislányként elvarázsolt a klasszikus balett világa, a gyönyörű ruhák és a csillogás, na meg persze a mesebeli történetek. Aztán ahogy cseperedtem, később pedig már gimnáziumi és egyetemi éveim alatt láttam meg az első olyan előadásokat, amelyek már nem ezt a tündérmesével körbeszőtt világot mutatták nekem. Az igazán nagy élmény pedig az volt, amikor szembesültem azzal, mit jelent az, amikor valaki a testével, a mozgása által adja át érzelmeit és gondolatait, sokszor pedig így értettem meg igazán magának a zenének is a lényegét, melyet csak azt hallgatva nem feltétlenül tudtam megfejteni.

A karácsonyi és újévi ünnepi időszak idén igencsak hosszúra sikeredett, így volt idő arra, hogy valami olyat is nézegessek, mivel a televízió a megszámlálhatatlan csatornájával mégsem nyújt általában pihentető, szórakoztató élményt és az ember olvasni sem akar állandóan, hogy a világháló segítségével újra felfedezzem nagy kedvenceim, akiket amúgy máshol nem láthatnék. Egy ilyen nagy kedvenc Ravel Bolerója, amit sokan és sokféle módon eltáncoltak már, de nekem a francia Sylvie Guillem előadása az (nem mai felvétel, a művésznő 1965-ben született és Maurice Béjart koreográfiáját látjuk), ami megmutatja nem csak a zene lényegét. Keresse meg, akit érdekel, élmény lesz, ha meg nem, nyugodtan lehet mondani, hogy a balett őrültjeinek minden tetszik, de ezt az őrültséget én szívesen vállalom.

Rószegh Lili