Mivel még nem költöztem be a házba, alapvetően nem zavartak. A kerti csapnál össze-összefutottam a család vízgyűjtő egyedeivel, de mindenféle fennakadás nélkül éltünk egymás mellett. Nyilvánvalóan egyre többen voltak, de mindaddig nem zavartak, amíg a ház adott redőnytoktól távoli pontján nem kezdtek repdesni. Amikor 20-50 darab halott méh fogadott a ház másik szegletében, és a felújításra váró ablakok listáján rohamosan előre került „az" az ablak, akkor eldöntöttem, hogy cselekszem.

Első lépésként szóltam a helyi méhésznek. (Hely alatt egyébként egy pár száz fős zempléni települést kell érteni.) Bólogatott, hogy rendben, majd megkérdezte, hol vannak a méheim. Amint megmondtam, hogy hol, egyébként is csekély lelkesedése szertefoszlott. Közölte, hogy ő inkább nem szeretne élni a felkínált lehetőséggel, mert macerás. Kérdeztem, hogy oké, de mégis, akkor én mit csináljak? Azt válaszolta, azért eljön, és megnézi őket. Négy napig vártam őt, de nem jött.

Aztán isteni jelként az egyik reggel a rádió bemondta, hogy a szokatlanul enyhe tél miatt sok a gazdátlan méhraj, és akihez beköltöznek, az inkább ne kísérletezzen a méhek kifüstölésével, hanem hívja az Országos Magyar Méhészeti Egyesületet és ők majd a Katasztrófavédelemmel együtt rendezik a kérdést.

Utóbbi szerv riasztását azért költői túlzásnak éreztem, és az egyesület mellett döntöttem. Akkor még nem sejtettem, hogy ezzel csak gyermekkorom meséi jeleztek a tudatalattimból, amelyekben a vadász, a halász, a méhész mindig segítőkész, pozitív figurakánt volt ábrázolva... Azt hiszem, azért hittem el, amit a rádióból hallottam, mert a rádióból hallottam. Mert onnan mindig komoly dolgok jönnek. Nem felelőtlen és források nélküli internet, túlzásokba eső tv, hanem rádió. A modern háborúk óta napjainkig a leghatásosabb tudósítóeszköz veszélyhelyzet idején. Ráadásul olyan komolyan hangzott, hogy katasztrófavédelem, ez megspékelve azzal a gyerekkori beidegződéssel, hogy a méhész jó ember – úgyhogy biztosra vettem, hogy rózsáim legkésőbb 48 órán belül méhek nélkül fognak illatozni.

Szóval felhívtam azt az egyesületet.
Borzasztó kedvesek és segítőkészek voltak. Megkaptam pár környékbeli településen élő méhész telefonszámát, és beszéltem azokkal, akik elérhetőek voltak. Nagyjából ugyanazt mondták, amint kimondtam a bűvös szót: redőnytok. – Ők? Oda? Méhekért? Ne mááár! És nem túl kedves módon elküldtek, hogy telefonálgatás helyett segítsek inkább virágport szedni a méheimnek.

Visszahívtam az egyesületet, és megkértem őket, hogy olyan embereket ajánljanak, akik segíteni is akarnak. – S ezzel elkezdődött a mobilszolgáltatókat felvirágoztató, ám eredménytelen telefonálgatásaim sora. Az egyesületnél lévő hölgy tényleg kedves és segítőkész volt, megadta a számomat a megyei méhszaktanácsadónak (sicc! mert ilyen is van!), aki nagyon kedves úriemberként szívén viselte abbéli elgondolásomat, hogy nem ölök, csak kilakoltatok. Valahogy úgy voltam vele, hogy a méhészek olyanok, mint a gyümölcsöskertek tulajdonosai: ritkán jó nekik, mert a gonosz természet kibabrál belük, legalábbis így szoktak nyilatkozni és aktuálisan panaszkodni valami életüket és anyagi helyzetüket megnehezítő tényezőre.
Sejtettem, hogy egy méhcsaláddal még nem szerzem meg a lelküket annyira, hogy a túlvilágon is engem szolgáljanak majd, de azt hittem, hogy ezzel én is jót teszek nekik, és pár telefon után a méhkiköltöztetés megoldott lesz, minden fél számára előnyös módon.

Nos, nem lett. A „redőnytok" szó olyan a méhészeknek, mint Sátánnak a szenteltvíz. Az általam felhívott két tucatnyi méhész kikérte magának, hogy a tokban lakó méhek miatt fel mertem hívni őket. Közel négy órányi aktív telefonálás után kiokosodtam a befogott méhek esetleges betegségeiről, kezelésükről, a redőnytok gonosz fondorlatairól. Egy fél megyét végigtelefonáltam, eredménytelenül. Hárman legalább megígérték, hogy eljönnek, de egyikük sem vette a fáradtságot. Magamra maradtam.

A katasztrófavédelem honlapján talált méhrajbefogó listából kikerestem egy közeli települést, és felhívtam az úriembert. Nagyon világosan és érthetően rajzolta meg az előttem álló lehetőségeket. (Az, hogy majd valaki eljön személyesen, és cselekedik valamit, az csak a mesék oldalain létező opció.) Eddigre beláttam édesapám örök érvényű mondásának igazságát: amit nem tudsz magadnak megcsinálni, abba bele lehet... nos, azt. Hát, bele.

1. A méhek kifüstölését felejtsem el a körülmények (azaz a redőnytok) miatt.
2. Gyilkolás. – Sötétben a redőnytokhoz settenkedni és a meglévő kis nyílásokba darázsirtó sprayt fújni, s ezt ismételgetni a kívánt hatás eléréséig. (Vagy a totális pusztulásig, vagy az anyaméh elriadásáig, mert a többi méh úgyis követni fogja.) Persze elméletben ez egyszerűbb, mint kivitelezni a gyakorlatban.
3. Élni és élni hagyni. – Lezárni a redőnytok ház belső része felé néző minden lehetséges nyílását, hagyni őket nyugodtan dolgozni, és remélni, hogy a tél és az atkák majd elvégzik a kényes munkát.

Lehet, kamuznom kellett volna, és azt mondani, hogy a házban kisgyerekek élnek, esetleg hátrányos helyzetű vagyok, és ha nem lépnek, akkor jelzek az ombudsmannak. Megpróbáltam adni a rovaroktól félő nőt, de sajnos nem sikerült meghatnom őket, és lovagiasságukra apellálva arra rávenni, hogy megmentsenek e lényektől. Általában vagány csajként szoktak számon tartani, aki szívesen indul keresztes háborúba, ha állatokról van szó, de bavallom őszintén, e feladat egyedüli megoldásához nem érzem magam megfelelően felkészültnek.

Vagy pénzt kellett volna felajánlanom? Most már biztos vagyok benne, hogy igen. Csak úgy gondoltam, hogy 5-15 km-t megtenni egy méhcsaládért a másik félnek is megéri – különben nem foglalkozna méhekkel. Nem beszélve arról, hogy volt valami olyan sejtelmem, hogy szeretik az állatokat és a természetet. Az igazság az, hogy kifizettem volna a benzinjüket, sőt megkínáltam volna őket sütivel és kávéval is, hiszen az ember civilizált lény, még egy zempléni kisfaluban is, csak sajnos a méheket nem tudja befogni.

Feltehetőleg megkérdeztem volna a munka elvégzése után, hogy mivel tartozom, de mindezt nem látatlanban, telefonon szokás intézni.

Szóval így állunk az Úr színe előtt, beletörődtem, hogy 5-60.000 (!) közé tehető méh szorgoskodik nálam. Lévén nincs más választásom, elfogadtam, hogy ők már az én méhecskéim. S többé a magyar méhésztársadalom egy tagjának se könyörgöm, hogy szabadítsanak meg tőlük, de az is biztos, hogy ha a rádióban még egy méhész arra fog panaszkodni, hogy nagy a méhpusztulás volumene, egy könnycseppet sem fogok elmorzsolni a szemem sarkából.

Szóval kirekesztettük őket a házból. Ők serényen dolgoznak, én meg egészen addig jól elvagyok, amíg az első medvék meg nem jelennek az összegyűjtött mézért. – Bár lehet, hogy a magyar medvészekkel könnyebben szót értenék...

Azért bízom benne, hogy csak átmeneti tulajdonosuk vagyok, és télig eljön valaki értük, aki igazán szívén viseli a sorsukat és megmenti őket az időjárástól és a kártévőktől. Szeretnék bízni abban, hogy ilyen méhészek is élnek ebben az országban, nem csak a mesék lapjain.