péntek, 28 március 2014 20:45

A fiatal tanár is tanár és ember, sőt nő

Általában nem foglalkozom túlzottan a külsőmmel. Egész jó géneket örököltem és nem vagyok nagyképű, de annyira tisztában vagyok a dolgokkal, hogyha a tükörből rám néző harmincon már kicsit túllépő nőt látom, nem elégedetlenkedem. Pont olyan, akivel ki lehet békülni, persze biztosan sokan lennének, akik mondanák, hogy nem elég magas, a haja reggelente igazán kócos és inkább egy szénakazalra hasonlít, főleg ha rövidebb, viszont ha meg hosszú, a hullámokkal lehet küzdeni, bár néha nincs kedvem hozzá. Na és persze még szemüveget is kell hordani, amit én kifejezetten szeretek és ezért már lassan egy kollekció áll rendelkezésemre a mindenféle színű kisebb-nagyobb keretből.


Aztán elindulok a munkahelyemre, ahol diákok, kollégák, gyakorló hallgatók és mindenféle ember vesz körül. Elmúltam harminc és nem tegnap, a génjeim viszont még nem érzik. Ha most bárkiben felmerülne a gondolat, hogy ezen én most ugye nem fogok sopánkodni, meg kell nyugtatnom, mert nem. Szeretem, hogy még mindig többen néznek vagy tíz évvel fiatalabbnak, nem zavar, ha a tanítványaim, akik még nem ismernek, megkérdezik, ismerem-e a tanárt. Igazság szerint még szórakoztat is. Viszont ennek van egy másik oldala is, amire nem sokan gondolnak.

 Tanar fiatal no

Tanár lennék, tehát azért valamilyen szinten el kellene érnem, hogy így is tekintsenek rám. Az alaptermészetem viszont inkább egy vicces, mosolygós leányzóé, de persze ez a dolgozatok kiosztásakor általában döbbenetet okoz: hogy is tudok én ilyen kérdéseket feltenni. A két dolog, tehát az egyik: még nem felejtettem el, milyen diáknak lenni, a másik: azért pontosan tudom, mit kellene teljesíteni egy-egy kurzus végén, még nem jelenti azt, hogy a szegény lestrapált hallgatóktól nem követelek meg semmit. Tanár lettem, ennek készültem és most ezt a hivatást (mondhatom ennek, hisz már tényleg csak az csinálja, aki annak tartja) gyakorlom koromtól függetlenül. Az, hogy nem tudják néhányan eldönteni, mit köszönjenek az utcán? Már nem érdekel... Eleinte felajánlottam a tegeződést, viszont rájöttem, ez sem segít, mivel voltak, akik ezt sem tudták hova tenni. Amióta nincsenek ilyen ajánlataim, vannak, akik a négy fal között tanárnőnek szólítanak, az utcán pedig tegeznek... na ezen viszont én nem tudok eligazodni... A tanár is ember, van egy emberi oldala, ami még kedves is tud lenni, de ezzel miért kellene visszaélni vagy többet gondolni annál, mint amilyen kapcsolat létezik tanár és diákja között.


A tanár is ember, a tanárnő meg még nő is ráadásnak, és ha fiatalabb is, hát elgondolkodtató feladatok várják reggelente a gardrób előtt. Nem kellene a nagyanyám ruhatárát magamra húzni, viszont mégsem nézhetek ki úgy mint azok a fiatal lányok, akikhez bemegyek órát tartani. Másik nagy kérdés: mit csináljon az ember a génjeivel? Vannak, akik ráncfelvarrásra járnak, botoxoltatnak, vasaltatják mindenük, imitt-amott még pár zsírpárnát is eltüntettetnek magukról valahogy. Nekem egyikre sincs szükségem, de néha elgondolkodom azon, hogy tán ráncokat kellene magamra varrassak és hagynom kellene megőszülni a hajam, sőt ha még egy igazán divatos nagy fekete keretes szemüveget is beszerzek, már igazán kezdek a hatvanas években is tanító nőkre hasonlítani. Talán így már tudnának hova sorolni a fejükben létező rendszerben azok, akik a padokban ülnek, viszont nem lennék saját magam.


Mi marad? Belenézek reggel a tükörbe, felveszek egy csinosabb ruhát, farmert, inget, bármit, amihez kedvem van. Még a hajammal is megpróbálok valamit kezdeni, aztán elindulok. Igazság szerint néha dühöngök magamban, mikor az óráimat látogatók a hátam mögött azt kérdezgetik, hogy ez a kis fruska (nem ezt a kifejezést használják, mert már nem is ismerik, de azt inkább nem írnám le, amit mondanak), szóval vajon én mit keresek a katedrán és egyáltalán hány éves vagyok, hogy jogomban áll-e nekik bármiféle jegyet osztogatni. Viszont sokszor inkább csak nevetek magamban, hisz nem is sejtik, hogy a szemüveg még nem azt jelenti, hogy a hallásommal is baj lenne, és inkább szórakoztat, hogy a tanári létben eltöltött éveim ellenére még mindig nem tudják eldönteni, vajon mikor koptattam a padokat ott, ahol most ők ülnek.


L. R.

Utoljára frissítve: péntek, 28 március 2014 21:10