Tanár lennék, tehát azért valamilyen szinten el kellene érnem, hogy így is tekintsenek rám. Az alaptermészetem viszont inkább egy vicces, mosolygós leányzóé, de persze ez a dolgozatok kiosztásakor általában döbbenetet okoz: hogy is tudok én ilyen kérdéseket feltenni. A két dolog, tehát az egyik: még nem felejtettem el, milyen diáknak lenni, a másik: azért pontosan tudom, mit kellene teljesíteni egy-egy kurzus végén, még nem jelenti azt, hogy a szegény lestrapált hallgatóktól nem követelek meg semmit. Tanár lettem, ennek készültem és most ezt a hivatást (mondhatom ennek, hisz már tényleg csak az csinálja, aki annak tartja) gyakorlom koromtól függetlenül. Az, hogy nem tudják néhányan eldönteni, mit köszönjenek az utcán? Már nem érdekel... Eleinte felajánlottam a tegeződést, viszont rájöttem, ez sem segít, mivel voltak, akik ezt sem tudták hova tenni. Amióta nincsenek ilyen ajánlataim, vannak, akik a négy fal között tanárnőnek szólítanak, az utcán pedig tegeznek... na ezen viszont én nem tudok eligazodni... A tanár is ember, van egy emberi oldala, ami még kedves is tud lenni, de ezzel miért kellene visszaélni vagy többet gondolni annál, mint amilyen kapcsolat létezik tanár és diákja között.
A tanár is ember, a tanárnő meg még nő is ráadásnak, és ha fiatalabb is, hát elgondolkodtató feladatok várják reggelente a gardrób előtt. Nem kellene a nagyanyám ruhatárát magamra húzni, viszont mégsem nézhetek ki úgy mint azok a fiatal lányok, akikhez bemegyek órát tartani. Másik nagy kérdés: mit csináljon az ember a génjeivel? Vannak, akik ráncfelvarrásra járnak, botoxoltatnak, vasaltatják mindenük, imitt-amott még pár zsírpárnát is eltüntettetnek magukról valahogy. Nekem egyikre sincs szükségem, de néha elgondolkodom azon, hogy tán ráncokat kellene magamra varrassak és hagynom kellene megőszülni a hajam, sőt ha még egy igazán divatos nagy fekete keretes szemüveget is beszerzek, már igazán kezdek a hatvanas években is tanító nőkre hasonlítani. Talán így már tudnának hova sorolni a fejükben létező rendszerben azok, akik a padokban ülnek, viszont nem lennék saját magam.
Mi marad? Belenézek reggel a tükörbe, felveszek egy csinosabb ruhát, farmert, inget, bármit, amihez kedvem van. Még a hajammal is megpróbálok valamit kezdeni, aztán elindulok. Igazság szerint néha dühöngök magamban, mikor az óráimat látogatók a hátam mögött azt kérdezgetik, hogy ez a kis fruska (nem ezt a kifejezést használják, mert már nem is ismerik, de azt inkább nem írnám le, amit mondanak), szóval vajon én mit keresek a katedrán és egyáltalán hány éves vagyok, hogy jogomban áll-e nekik bármiféle jegyet osztogatni. Viszont sokszor inkább csak nevetek magamban, hisz nem is sejtik, hogy a szemüveg még nem azt jelenti, hogy a hallásommal is baj lenne, és inkább szórakoztat, hogy a tanári létben eltöltött éveim ellenére még mindig nem tudják eldönteni, vajon mikor koptattam a padokat ott, ahol most ők ülnek.
L. R.