A két jól öltözött idegen az én kerítésemnél is megáll. Jönnek a választások. Most már kétségtelen, hogy tavasz van. Pártoknak, vagyis egy pártnak, a sajátjuknak, agitálnak, de ők úgy mondják, hogy szavazatokat gyűjtenek. Rájuk nézek. Aztán a még nem idős, de nem is fiatal, ám kétségtelenül fiatalos szüleimre pillantok, akikkel a falakat vakolom, hogy kicsit megfogjuk a kiadásokat. Közlöm az idegenekkel, hogy talán megérthetik, de nem érek rá a kapunál ácsorogni, ha jönnek segíteni, szívesen meghallgatom őket közben. A lényeg, hogy a kezük is járjon, ne csak a szájuk. Ők zavartan álldogálnak egyik lábukról a másikra. Értem én, mi a helyzet. Azt mondják, szívesen, de ők nem érnek rá, meg nem is úgy öltöztek. Tényleg nem. Jól öltözöttek, de annyira még nem. Azt majd akkor, ha több csordul ki a mézes bödönből.
Újra a szüleimre nézek. Eddig azt hittem, nem könnyű nekem, hogy egyedülálló fiatal nőként belekezdtem egy házfelújításba. Az idegenekre pillantok. Igazából nem az a pontos helyzetleírás, hogy "nem könnyű nekem", hanem egyenesen bajban vagyok, én is, meg egy egész nemzet, mert ezek az emberek hogyan akarnak egy országot újjáépíteni, ha megijednek egy vedér maltertól?
Bodor Cs. Mária