A számlák is csak jöttek, minden hónap elején megállíthatatlanul megjelent a postás, hogy kicsit szorosabbra húzza a hurkot a nyakamon. Így hát őrült elszántsággal kerestem leendő munkahelyemet, az elutasításokon és az aberrált kérdéseken pedig megtanultam túllépni.
A mély kétségbeesés határán mégis eljött a csoda. Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna... Tavasz volt, a fák virágoztak, a tél örökre eltűnni látszott az egyre hosszabb órák kereszttüzében. Láttam egy hirdetést, melyben bangori nyelven beszélő asszisztenst kerestek. A szemeim rögtön felcsillantak. Bangori! Hosszú évtizedek óta senki sem tanult már akkoriban bangoriul, hiszen a nyelvek, ahogyan a ruhák is, kimennek a divatból. A nagymamám viszont e nyelv kutatója volt, a könyvtárakban számos műfordítói kötet található meg, melyek az ő tollából és tudásából láttak napvilágot. Nagymamám egész életemben bangoriul társalgott velem, úgy gondolta, hogy nem árthat, ha több nyelven is képes vagyok kifejezni magamat. Így hát mindenre elszántan indultam el a megadott címre.
A hely tökéletes volt. Nem is értettem, hogy eddig miért nem vettem észre a patinás épületet, ami csak húszpercnyi sétára volt a házunktól. Egy dekoratív fiatal lány nyitott ajtót és bevezetett a főnökhöz. A hatalmas íróasztal mögött egy alacsony, erősen molett hölgy ült, aki a negyvenes éveinek végét koptathatta. Kedves volt, de a leendő munkatársról szóló elképzelések ecsetelésekor szavai szigorúan pattogtak. Egy negyedórás kávézás közbeni bangoriul zajló beszélgetés után már tudtam, hogy enyém az állás.

Hihetetlen lelkesedéssel vágtam bele a munkába. Mindent meg akartam tanulni, a legjobb akartam lenni, önként túlóráztam, csak hogy bizonyíthassak. Akkor azt gondoltam, hogy önmagamnak, de most már kezdem azt hinni, hogy a helynek, ami elkápráztatott luxusával és eleganciájával. Sokáig nem derült ki, hogy mi a cég profilja. Egy hétig csak fénymásoltam, aktákat rendezgettem. Azt mondta a főnök, hogy ez is sokat segít ám, ezzel szerzek rutint, hogy mi hol van. A hollal nem is volt gond, csak a mivel... Egy hónap múlva édesanyám megkérdezte, hogy pontosan mit csinál a cég, ami ilyen jól megy. Nem tudtam válaszolni, ő kérdően felhúzta a szemöldökét. Habogtam valamit, és úgy döntöttem, hogy itt az ideje végre kideríteni. Anyukám, aki napközben Marci fiamra vigyázott, arra gyanakodott, hogy valami illegális, vagy erkölcstelen dologba cseppentem.

A főnökömön kívül mindössze ketten voltunk a cégnél. A többieket alvállalkozóknak és partnereknek titulálta a kolleganő és a főnök. Előbbi nem akarta nyíltan megfogalmazni, hogy mi merre hány méter. Utóbbit pedig viszonylag ritkán láttam. Annyit kisakkoztam, hogy kereskedelemben utazunk. Adunk, veszünk. Mindent, amit épp lehet. Annyiért, amit a helyzet megkövetel, vagy lehetővé teszi. Az árukat sosem láttam. Volt, hogy beérkeztettem több tonna cipőfűzőt, másnap már nyoma sem volt a rendszerben. Gyakran gépeltem egy régi írógépen, számomra idegen nyelveken, és csak távoli egzotikus országok neveit ismertem fel, amik a híradóban látottak alapján a pénzmosás fellegvárai voltak. Nem zavart, gondoltam, hogy ameddig megkapom a fizetésem, addig felőlem bármivel foglalkozhatunk, hiszen csak egy alkalmazott vagyok. A balhét úgyis a főnök vinné el.

Apropó, fizetés. Érdekes dolog, hogy az ember számára mennyire relatív dolog a pénz. Ugyanazt az összeget másabbnak értékeljük hó elején és hó végén. Jól kerestem. Ma már azt gondolom, hogy nem annyira jól. Az első fizetésem soknak tűnt, végre kifizethettem az elmaradt számlákat, vagyis kinyomhattam, ahogy mondogattam magamnak. Sok volt olyan értelemben, hogy tudtam Marcinak játékokat és új ruhákat venni, és normális élelmiszert ettünk. Ugyanezt mondták diplomás barátnőim, akik papírjuk ellenére bolti eladóként robotoltak. Felmerült bennem, hogy az irigység mondatja ezt velük, hiszen ők tovább tanultak, én meg egyetem helyett dolgoztam egy ideig, majd férjhez mentem. Édesanyám szerint is jó volt a fizetésem, hiszen már nem kellett anyagilag segíteniük nekem. Viszont segítettek másként, nyugdíjasként ők voltak a gyermekemmel, amíg én dolgoztam. A hó végét azért megéreztem így is, és nagy luxusra nem tellett, nem cseréltem le régi autómat, sem a bútoraimat, és a nyaralás négyesben csak távoli vágyálomként létezett.
Úgy félév után beszélgettem először a főnökömmel mint ember az emberrel. Kiderült, hogy teljesen magáévá tette az akkoriban divatos eszmét a pozitív gondolkodásról. Azt vallotta, hogy minden, ami az életünkben jelen van, magunknak köszönhetjük, legyen az akár jó, akár rossz. Még kismamaként én is olvastam hasonló sikerkönyveket és igyekeztem felhasználni az abban szereplő tanácsokat, de férjem halála miatt kiábrándultam belőlük. Méghogy mindenről én tehetek?! A kisteherautó részeg sofőrje az tehet a tragédiáról, de én biztosan nem. Jobban szerettem a férjemet, mint bárki mást az életben, legalábbis Marci megszületéséig. Hallgattam a főnökasszonyomat, aki olyan elszántsággal és lelkesedéssel beszélt a gondolat erejéről, hogy mégis elcsábultam. Elhívott egy közös találkozóra, ahol a tan követői gyűlnek össze. Vállvonogatva bólintottam, rendben, elmegyek egy ilyen összejövetelre én is.
Egy luxus ház nappalijában került sor a találkozóra. Körülbelül tizenöten lehettek jelen, és a bemutatkozáskor csupa ismerős neveket hallottam. Végre partnereink, alvállalkozóink egy része arcot kapott. Mindenki örült nekem, a kezemet szorítgatták, és azt mondták, hogy életem legjobb döntése, hogy eljöttem. Zavarban voltam, és megkönnyebbültem, amikor megjelent a Mester. Áhítatosan gyűltek köré az emberek, viszont engem inkább taszított zsíros haja és ápolatlan megjelenése. Minden ujján vastag aranygyűrűket párnázott be a háj, méregdrága ruhái rosszul festettek rajta. Mindent ébresztett bennem, csak bizalmat nem. Valami kiülhetett az arcomra, mert a főnökasszonyom a fülembe súgta, hogy „Mi nem ítélkezünk és nem véleményezünk."
Nehéz volt nem véleményezni a Baráti Kör ceremóniáját. Mikor azt mondták, hogy jön a meditáció, bevallom, lelkes lettem. Puha pokrócokat terítettünk a földre és lefeküdtünk. A háttérben halkan ment valami indiai zene, és csend telepedett ránk. Feküdtem, és vártam, hogy megtanítsanak meditálni. Azon kívül, hogy harminc percig hallgattam a Mester horkolását, más nem történt. Egyszer akkorát horkantott, hogy maga is felriadt rá. Zavartan nézegetett körbe, hogy hol is lehet, és mikor ráébredt, így szólt:
- Most, hogy egy magasabb tudati állapotba kerültem, felvettem a kapcsolatot a szellemvilággal, kérdezzetek bátran, és válaszaimmal segítelek titeket.
S a megjelentek kérdezgetni kezdtek. Magas pozíciójú befolyásos személyek teregették ki piszkos ügyeiket, családi szennyeseiket, hogy a Mester megadja a szellemvilág magasztos válaszát. És lőn, a Mester megadta. Mindenre válaszolt, néha intésére egy lelkes nő sört tett a keze ügyébe, és úgy tűnt, hogy a felső szintekről érkező válaszig a Mester sörözéssel erősíti a kapcsolatot. Nem kérdeztem, nem akartam. Engem taszított a Mester vizenyős malacszeme. A főnökasszonyomat nem, ő kérdezett. Válaszát megkapván pedig elégültem mosolygott.
A találkozó végén a sört adagoló nő egy persellyel jelent meg és megkérte a kedves egybegyűlteket, hogy adjanak pénzt a Mester útiköltségére. Nem nagy lelkesedéssel kotorásztam a tárcám után. A nő meglátta a címletet és vicsorítva megszólalt:
- A Mester nagy távot tesz meg értünk, hogy a lelkeink megtisztuljanak, ezért ennél komolyabb összeggel kell őt támogatnunk.

Kimondta a minimum összeget, amit rajtam, az első áldozón kívül mindenki tudott. A fizetésem negyede volt. Csak azért volt nálam annyi pénz, mert a karácsonyi vásárlást a délutánra terveztem. Összeszorított fogakkal adtam át a pénzt. A nő vigyorogva tette bele a perselybe, de nem mozdult felőlem. Idegesen arra gondoltam, hogy még kezdő felárt is kell fizetnem, de kiderült, hogy nem figyeltem eléggé, nem tanultam meg a leckét. Meg kell köszönni, mindent. Így hát összepréselt ajkaim közül kibukott a szó:
- Köszönöm. – a nő biccentett, majd elvitte az arcom elől a perselyt. Magamban folytattam: köszönöm, hogy megint nem lesz karácsonyunk, köszönöm, hogy ezért gályázhattam egy hétig.
A bejárati ajtónál hallottam a Mester szavait, amint tagokat toborzott a házfelújításához. A nők lelkesen vállalkoztak, hogy majd ők takarítanak, a férfiak inkább újra a zsebükbe nyúltak és anyagilag pártfogolták az ügyet.
Az utcán parkoló kocsim a hideg miatt alig akart indulni, ezért tisztán láttam, amint a Mester önelégült vigyorral hajtott el mellettem vadonatúj luxusautójával. Főnökasszonyom lassított mellettem, és kiszólt nekem, hogy használjam az univerzum törvényeit és higgyek benne, hogy mindjárt beindul az autóm. Nem a hideg miatt ült ki az arcomra a fagyos mosoly, amikor a tanultaknak megfelelően megköszöntem a tanácsát.

Következő munkanapomon egy dal szólt a rádióban, amit a gitárok mesterének titulált zenész kísért. Kibukott belőlem, hogy elegem van egy életre a mesterekből. A kolleganő felkapta a fejét, hosszasan nézett rám, majd kihívott a konyhába egy kávéra. Tavasz óta igazán most beszélgettünk először.
- Szóval téged is elráncigált a meditációra. – állapította meg.
Elég volt bólintanom, és belőle máris ömleni kezdett a panasz. A cégnél töltött hat évéről tömény keserűséggel mesélt. Miként próbálták behálózni a meditációkon, hogyan szedték el a pénzét, mi mindent ígértek neki a beavatási szertartások kifizetéséért cserébe, mennyire igyekezték irányítani az életét. Azt mondta, hogy a vőlegénye nyitotta fel szemeit. A férfi agymosásnak és lehúzásnak ítélte a Baráti Kör összejöveteleit, és próbálta bizonyítani igazát kolleganőmnek is. A nő elmesélte, hogy a társaság mi mindent megpróbált azért, hogy szétválassza őket, nehogy „összeálljon egy beavatatlannal". Végül feladták a próbálkozást. A kolleganőm lehalkította hangját, amikor a közeli terveiről beszélt. Elmesélte, hogy vőlegényével hamarosan összeházasodnak és másik városba költöznek. A megkönnyebbülés kiült az arcára. Nekem is jó volt végre kibeszélni magamból a sok furcsaságot, amit tapasztaltam. Épp ekkor libbent be a főnökasszonyom. Nem röppentünk szét, mint a rosszban sántikálók szoktak, de valamit megérezhetett, mert amint kettesben maradtunk, elmondta, hogy a meditáció segítségével ő mindent lát. Szinte már az emberek gondolataiban is tud olvasni.
A kolleganő tavasszal ment el, majdnem ottlétem egyéves évfordulójakor. Megölelt, és a fülembe súgta, hogy frissítsem az önéletrajzomat. Ennyit, nem többet, de értettem belőle. Búcsú buli, vagy ilyesmi nem volt. A főnökasszony nem mondta ki, de a levegőben lógott, hogy árulónak tekinti a nőt, és talán bolondnak is, amiért elhagyta a Mester vezetésével működő tökéletes munkahelyet.

Sok minden szakadt a nyakamba, miután egyedül maradtam. A megígért új kolléga pedig csak nem akart megérkezni. Nem voltak hétvégék, igazából semmi pihenés. Gyakran előfordult, hogy a társalgó bőrkanapéján aludtam el hajnalban. Családomat alig láttam. Egy idő után anyukám is mondogatni kezdte, hogy nem lesz ez így jó, hiszen Marci hamarosan iskolába megy, és még nagyobb szüksége lenne rám. Gyakorlatilag akkor ébredtem rá, hogy már három éve a kereskedelmi cég rabja vagyok. A lelki behálózásnak ellenálltam. A főnökasszony eleinte még elhívott a BK találkozókra (magamban már csak így tituláltam a közös meditációkat). Akkor azt mondtam, hogy nem tudok, mert Marcival szeretném tölteni az időmet. Ő azt felelte, hogy nagyon rosszul látom az élet dolgait, és a család csak bilincs, ami az önmegvalósítás útjában áll. S hogy az ő kis világában ő a főszereplő, ő áll a központban, csak a saját érdekeit kell néznie. A Mester megmondta.

A Mester azt is megmondta, hogy hamarosan világvége lesz. Egy időben mindig erről beszélt, a hamarosan eljövendő végítéletről, amit csak a kiválasztottak szűk csoportja élhet túl. A főnökömben kétség sem volt arról, hogy ő köztük lesz. A világvége mégis elmaradt. Azt a magyarázatot kaptam, hogy igen, mert a Mesterrel egész este meditált a csoport, és a szellemi energiájukkal megakadályozták az apokalipszist. A munkába is kezdett belopakodni a sajátos vallás. Az új partnerek telefonos eligazítást kaptak a helyes világszemléletről, aki nem kért belőle, vagy a kritika eszközével élt, azzal megszakította a kapcsolatot. Az üzleti ügyek eldöntésekor is egyre gyakrabban az magyarázta a dolgokat, hogy a Mester ezt tanácsolta. S a bankszámla kivonatokon is sokszor láttam ugyanazt a nevet, amiről kiderült, hogy a Mester polgári neve. Mert a világvégét zengő, a legfelső szellemvilággal közvetlen összeköttetésben lévő, spirituális lelki lény természetesen bankszámlával is rendelkezik.
Utólag visszatekintve be kell látnom, hogy titkon sokáig imponált nekem a világ, amibe becsöppentem. Természetesen nem kaptam annyi fizetést, hogy hasonló színvonalat megengedhessek magamnak én is, de ott lebegett a lehetősége. A luxus életvitel, a mindenből a kiváló minőség csábított engem is. Emellett tetszettek a kihívások, a munkámat nem lehetett könnyen megunni, mert folyamatosan változott, egyszerűen nem volt lehetőség arra, hogy rutinszerűen végezzem. Éveken át nem zavartak az éjszakázások, hogy nap végére fájt a fejem a sok telefonálástól, a szemeim pedig a monitor bámulásától. Nem értettem még meg, hogy a céges mobiltelefon és az elektronikus posta megteremtette a modernkori rabszolgaságot. Mindig elérhetőnek kellett lennem, a nap 24 órájából 48-ban készenlétben. Inkább zavartak a főnökasszonyom beszólásai, finom megalázásai, amik akkor kerültek napirendre, amikor kiderült, hogy nem akarok megtérni. Sokat hajtogatta, hogy nem jó a sorrend az életemben, és bármit elérhetek, ha elképzelem. Képzelgettem én a másik munkahelyet magamnak, de mégsem sikerült megteremtenem. Senkinek sem meséltem a térítésekről és a dolgokról, amiket észrevettem. Például hogy megláttam a főnökasszony számítógépén az egyik BK-ról készült fotókat, mindenki meztelenül volt rajta, és nyilvánvaló volt, hogy mi célból vették le ruháikat. A Mester közösébe a bukszájukon kívül beletették önmagukat is.
Néha kölcsönadtak más cégekhez. Ezt viseltem a legnehezebben. Pár napra csak, de kimerültem tőle. Mocskosul gazdag emberek szennyét lapátoltam a papírokkal és a telefonálgatásokkal. Olyan helyeken jártam, hogy még a WC is aranyozott volt. A tisztelt pótfőnököm fogai helyén mégis fekete lyuk tátongott. Most sem értem, hogy arra miért nem futotta. Ahogy azt sem értettem, miért kaptam egyre nehezebben fizetést, gyakran három részletben, mikor a cég bankszámláján sok-sok nullás összegek voltak.
Elegem lett, de kitartottam. Az olvasás sokat segített. Olvastam evés közben, esténként, és amikor Marcit vártam az iskola előtt. Az olvasás időigényes elfoglaltságnak tűnt, de a könyvekben megjelenített világok magukkal ragadtak. Az olvasásnak köszönhettem Alex-szel való megismerkedésemet is, vagy ahogy a Mester mondaná: bevonzásomat.
Marci első tanévének mikulás ünnepségére siettem, de megcsúsztam az iskola előtt a jégen. Elestem, táskám kiborult és tartalma szanaszét hevert a jégen.
- Azt hittem, hogy rajtam kívül senki sem olvas már orosz realizmust – hallottam a hangot, akinek tulajdonosa a táskámból kiesett Dosztojevszkij kötetet tartotta.
- Köszönöm – mondtam, mivel ezt már alaposan megtanultam.
- Szívesen társalognék önnel a Feljegyzésekről. – mondta a jóképű férfi.
- Biztosíthatom róla, hogy én is, de vár a kisfiam.
- Ide jár? – kérdezte mosolyogva.
- Igen – válaszoltam, és felálltam. – Köszönöm még egyszer! – és elindultam az iskola felé.
- Viszontlátásra! – kiáltotta utánam, és hangjában ott csengett az ígéret.

A férfi ott volt a következő tanítási napon is. Beszélgetni kezdtünk. Legközelebb újra. Körülbelül két hét múlva számot cseréltünk. Három nappal később előszedtem a legdögösebb felsőmet, mert randink volt.
Romantikus volt, kedves, nagylelkű. Amolyan igazi öltöny nélküli úriember. Szeretett hallgatni, és ha megszólalt, annak értelme volt. Jó volt vele.
Nyaklanc3.JPG
A főnökasszonyommal akkortájt volt egy csúnya veszekedésem. Vagyis ő veszekedett velem, mert a Mester tanácsa mégsem volt jó, és ugye egy átlagos földi halandót könnyebb felelősségre vonni, mint az univerzummal egyesült médiumot. A főnök nem mondta, de láttam, hogy egyre több bírósági idézést kap, amiket a vonzás törvénye sehogyan sem magyarázott meg, és amik igencsak zavarták a közérzetét. Rajtam vezette le. Csúnyán beszélt velem, megbántott, igazságtalanságnak éreztem a szavait. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy olyan dokumentumokat kér rajtam számon, amiket nem is láttam, és az ő aláírása díszeleg rajtuk. Nem érdekelte. Elővette a spirituális fenyegetést, hogy ez vissza fog szállni rám.
Alex vígasztalt, amikor elsírtam magam, hogy mennyit dolgoztam, egy panasz nélkül, és ez a hála? Azt éreztem kicsit, hogy végre nekem is van valakim, mint a volt kolleganőmnek a vőlegénye, aki megérti és lelki támaszt ad az embernek. Úgyhogy ömlött belőlem a panasz, sőt valami olyat is mondtam, hogy szívem szerint én is beperelném. Erre Alex komolyan rám nézett, és azt mondta, hogy nosza, kezdjem el a jogi egyetemet. Csodálkoztam. Ő mosolygott, emlékezett, hogy meséltem arról, hogy gyerekkoromban ügyvéd szerettem volna lenni. Azt mondtam neki, hogy lám-lám, ő sem vesz komolyan, de szavai szöget ütöttek a fejemben.
Természetesen anyukámmal konzultáltam meg először a dolgot. Ő felhánytorgatta, hogy nem is érti, miért nem hallgattam rá középiskolás koromban, amikor rágta a fülem, hogy tanuljak tovább.
- Anya, ez már veszett fejsze nyele. Különben is, szinte egyik diplomás barátnőm sem tudott elhelyezkedni a végzettségének megfelelően, már amelyik egyáltalán dolgozik.
- Támogatlak, hiszem, hogy sosincs késő a tanuláshoz. – zárta le a vitát az én okos édesanyám.
Marci fiam véleményét döntöttem el meghatározónak. Elmagyaráztam neki, hogy ha ebbe belevágok, akkor nekem is iskolába kell járnom, és még kevesebb időt fogok tudni vele tölteni. Kisfiam felfogásáról sokan tanulhatnának, azt mondta, semmi gond, legalább együtt fogunk tanulni, de azt előre kikötötte, hogy a matematika feladatok megoldásában a továbbiakban is számít rám. Megölelgettem, és már aznap este elköszöntem szépirodalmi támaszaimtól, és elkezdtem készülni az egyetemi felvételire.
A nagy lelkesedés eleinte elfelejtette velem az álmom anyagi vonzatát, de hamar rájöttem, hogy a lehetőségeim cseppet sem voltak pozitívak. Ahogyan már említettem, a fizetésemből bajosan tudtam volna finanszírozni. A szüleim felajánlották a támogatásukat, de ezt végképp nem szerettem volna elfogadni, hiszen már az is kimondhatatlanul sokat segített, hogy vigyáztak Marcira. A hitel lehetősége gyakorlatilag fel sem merült bennem. Anyukámék annak szellemében neveltek, hogy addig nyújtózkodjak, amíg a takaróm ér. Baráttól kérni... kevés barátom volt, és őket a későbbiekben is barátoknak akartam tudni, ezért ezt az utat elvetettem.
A megoldás Alex fejéből pattant ki. Ő maga is segítő jobbot, vagyis pénztárcát ígért, de ezt még mérlegelni sem voltam hajlandó. Ugyan már, még a szüleimnek sem mutattam még be! – mondogattam magamnak. Alex javasolta, hogy kössek egy tanulmányi szerződést a munkahelyemen. Először nevettem, aztán az ötlet megtelepedett a fejemben, és számtalan ellenérzésem ellenére valahogy mégis egyre vonzóbbnak tűnt. Végül is, miért ne? Hiszen a főnök újabban elég sokat jár bíróságra, ő is hasznot szerezne belőle. A másik hang viszont arra figyelmeztetett, hogy ne kössem magam még jobban röghöz, ha úgyis jó ideje másik munkát keresek. Talán lemondtam volna az egészről, ha a főnököm nem hozza szóba a dolgot.
- Nóra, úgy érzem, hogy téged már nem elégít ki ez a munka. Gondoltál már arra, hogy tovább képezd magad? – némán bámultam rá. – Az egyik meditációm alkalmával láttalak tárgyalni téged egy teremben, és olyan kiegyensúlyozottnak tűntél. – Mióta ismertem, ekkor először hittem el, hogy tényleg megérez dolgokat. Beszélgettünk, és viszonylag hamar megállapodtunk a tanulmányi szerződés megkötésében.
A szerződés... tele volt apróbbnál apróbb betűkkel... a jogi egyetem elvégzése után még minimum tizennyolc évet kell szolgálnom a gazdámnál. A munkaszerződésem átírásra került, annyi jogom sem maradt az élethez, mint egy poratkának. Az is benne volt, hogy ha hamarabb el akarok menni a cégtől, kőkemény összegű fájdalomdíjat kell fizetnem. Ne nevessenek, ez volt a neve. Aláírtam mindent. Az évek így is, úgy is eltelnek, és ha ezt letudom, talán még utána magam ura lehetek, gondoltam fásultan.
Anyukám a rá jellemző módon ciccegett nyelvével. – Nem pont így képzeltem. – Ami azt illeti, én sem. De addigra mindegy volt. Alex örült, felemelt a levegőbe, és Marcival elvitt minket vacsorázni. A fiam nem érezte magát túl jól, azt mondta siessünk haza, mert tanulnia kell. Majd komolyan rám nézett, és megjegyezte, hogy ez rám is vonatkozik. Sokáig nem akartam észrevenni, hogy Marci kerüli az Alex-szel való találkozást, de annyira illedelmes fiúnak akartam nevelni, hogy sosem mondta ezt ki nyíltan.
A felvételim sikerült. Hurrá!

Sajnáltathatnám magam, hogy milyen nehéz volt egyszerre dolgozni, gyereket nevelni és tanulni. Igazából élveztem. Arra gondoltam, hogy ez a büntetés, amiért érettségi után a könnyebb végéről akartam megfogni a dolgokat. Minden jó volt, még az irodai mocskot is lazábban viseltem.
Legalábbis addig, amíg meg nem jelentek nálunk mindenféle hivatalos szervek érdeklődni. – Ők így mondták. A háborút megjárt nagyapám inkább úgy fogalmazott volna, hogy szaglászni. A főnökömet keresték, aki ugye sokadik évközi nyaralást töltötte valamelyik messzi országban, aztán hivatalos engedéllyel jöttek vissza átvizsgálni az anyagokat. A gyomrom görcsbe rándult, pedig elvileg nem kellett volna. A főnök elérhetetlen volt telefonon, biztosan azt mondta neki a Mester, hogy minden rendben, kapcsolja ki nyugodtan, engem hagyjon a lótrágya legmélyén.
Mindenféle anyagot kerestem a hatóságoknak, és a szerencsémnek köszönhetem, hogy véletlenül lelöktem egy mappát a földre. Kiborultak az iratok és a papírkupacok között megláttam az aláírásomat egy lapon, amit előtte sosem láttam. Érdeklődve vettem fel és olvastam át. Meghatalmazás volt, évekkel korábbi dátumra kiállítva, amely felhatalmazott engem, hogy a céges ügyekben mindenféle felső egyeztetés nélkül döntést hozhatok. Pislogtam nagyokat. Zsebre dugtam a papírt és dühömben autóba pattantam.
Nem volt világos úti célom, csak menni akartam, talán ki a világból. Pörgött az agyam, nem hittem el, hogy csak ez az egy példány készült belőle. Hol lehet a többi? Engem fognak meghurcolni mindenért? És még megannyi megválaszolhatatlan kérdés zakatolt az agyamban.
Hirtelen arra eszméltem, hogy a BK találkozóinak színteret adó ház környékén járok. A következő másodpercben két ismerős alakot láttam meg az épület előtt kezet fogni egy luxusautó mellett. Az én drága szeretett Alexem szorítgatta szíve minden melegével a hájjal benőtt gyűrűs kéz tulajdonosát. Bámultam rájuk, ők nem vettek észre, biztosan belefelejtkeztek a világmindenség rejtélyeibe.
Az agyam háttérbe szorult. A szívem kezdett el bombázni a kérdéseivel. Ismerik egymást? Mióta? Miért nem mondta soha?
Mire megérkeztem a házunk elé, már mindenre tudtam a válaszokat. Legalábbis sejtettem. A kirakókockák összeálltak. Tajtékozva robogtam fel a lépcsőn és téptem fel az ajtót. Kellett valami, amin levezethetem a dühömet, ezért előszedtem a macit, amit a kisfiamnak küldött karácsonyra a főnököm, és amit Marci valamiért sosem szeretett igazán. Szegény plüssállat védekezés nélkül tűrte a tombolásomat. Hangosan kiabáltam, hogy elárultak, megaláztak, átvertek. A kisfiam jobban látta a dolgokat, mint én. A maciból mindenfelé szállt a puha bélésanyag. Nevettem, úgy éreztem, mintha a hópihék beköltöztek volna a szobába. A maci gyomra azonban meglepetéssel is szolgált. Életemben nem láttam még lehallgató készüléket, de amikor megláttam azt a kis fém tárgyat, rögtön tudtam, hogy csak az lehet.
Nyaklanc4.JPG
Azt hiszem, abban a pillanatban határoztam el, hogy megölöm a főnökasszonyomat.

Mire Marci iskolája elé értem, már lecsillapodtam valamennyire. A kezem nem remegett, a gyomrom is megnyugodott, gondolataim kristálytiszták lettek. A gyerekszobában megszületett gondolatot próbálgattam elhessegetni, de már akkor tisztában voltam vele, hogy éppen az a megoldás nyugtatott meg. Álltam az autó előtt, mosolyogva kitártam a karjaimat Marcinak, aki a csak gyerekekre jellemző futással rohant oda hozzám. Hosszasan öleltem, és magamban megígértem neki, hogy minden rendben lesz.
A gondolat nem hagyott nyugton. Vagyis mélyen megbújva ott fészkelt bennem. Tudatosan viszonylag keveset gondoltam rá, de mégis felütötte a fejét. Mosogatás közben például rájöttem, hogy nem szeretném látni a kiömlő vérét. Zuhany közben arról határoztam a tudatom távoli zugában, hogy lesz hozzá egy utolsó mondatom.
Édesanyám megsejtett valamit, amikor reggel átjött. Csak nézett rám az átható szemeivel és nekem szegezte a kérdést, hogy mi rosszban sántikálok.
- Azóta nem láttam ezt az arckifejezésedet, hogy három évesen eltörtél egy drága vázát és elrejtetted a csizmámban.
Tereltem. Ő vállat vont, és kávét kért tőlem. Amikor kiöntöttem a zaccot, meglátta a maci darabjait. Kérdően húzta fel szemöldökét.
- Semmi baj, anya. Csak kidobtam, mert poloska volt benne.

Az irodát teljesen felforgattam. Kerestem a rám nézve terhelő papírokat, de mást nem találtam. Megjöttek a hivatalnokok, és elvitték az akták jelentős részét. Az egyik férfi visszanézett rám az ajtóból, és ugyanazt javasolta, mint az a nő, aki egy másik univerzumban velem dolgozott ennél a cégnél.
Alex hívogatott. Eleinte nem vettem fel neki a telefont, de rájöttem, hogy ez nem jó, mert akkor megjelenik. Hol otthon, hol az iskolában, hol a munkahelyemnél, hol az egyetemnél. Kitértem kérdései elől. Igen, jól vagyok. Csak sok a dolgom. Nem, dehogyis, nem haragszom. Bujkál bennem valami baci. Majd hívlak.
Kitartó volt, azt el kell ismernem. Persze ekkor már nem a szerető férfit láttam benne. Még az ágyneműt is kidobtam, amin szeretkeztünk. Piócára írtam át a nevét a telefonomban. És a főnök meggyilkolása mellé még egy sürgős feladat került fel a listámra. – Megszabadulni Alextól. Lehetőleg örökre.
Az ötletet anyukám adta, természetesen tudtán kívül. Mondogatta, hogy látja, nyomja valami a lelkem. Kitértem. Őt viszont nem csak háromévesen nem tudtam átverni. A széttépett macira terelte a szót. Erre kijelentettem, hogy nyugi, a kártevőket el kell taposni.
S már meg is volt az ötlet Alex eltávolítására. Nem örökre, de ugye aki időt nyer, az életet nyer. Vagy tönkre tesz, hogy a saját életét visszanyerje.
Kattogtam kicsit, hogy céges, vagy saját. Mivel már úgyis vizsgálták a céget, a sajátom mellett döntöttem. Ha rosszul sikerül, akkor legalább olcsóbb lesz hozzá az alkatrész, zártam le a vitát magamban. Kocsiba pattantam, és Alex munkahelye felé hajtottam. Már este volt, de éreztem, hogy bent van még. Türelmesen vártam a sötét utcán, és elnyertem jutalmamat. Kilépett az épületből. Elindultam. Gyorsítottam. Ő telefonált, nem figyelt. Szétnézés nélkül lépett le az útra. A véletlen másodszor is mellettem állt. Senki sem látta, egyetlen kamera sem rögzítette, ahogyan elgázoltam Alexet és szemrebbenés nélkül elhajtottam.
A hívás egy órával később érkezett, mint vártam. Addig örömmel nyugtáztam, hogy az öreg tragacsomon, amit a férjemtől kaptam egyik oly távoli szülinapomra, még egy karc sem esett. Azért elvittem egy autómosóba, hiszen a szélvédőt is meg szoktam törölni, ha nekicsapódik egy darázs.
Alex nővére hívott, akit még sosem láttam, de ő elvileg sokat hallott rólam. Ja, az biztos, gondoltam, miközben a szomorú hírt hallgattam, és a megfelelő helyeken majdnem el is sírtam magam. Rohanok a kórházba, biztosítottam a nőt, és indulás előtt még elindítottam egy mosást és megpusziltam a békésen szuszogó fiamat.
Amint megláttam Alexet a kórházi ágyon, rögtön gratuláltam magamnak. Szinte semmilyen testrésze sem látszott ki a gipszből. Beszélni nem tudott, a rendőrök megígérték nekem, hogy elkapják azt az arcátlan cserbenhagyót. Sok sikert kívántam nekik, és leültem az ágy mellé. Néztem, hogyan emelkedik a tüdeje a lélegeztető gép segítségével. Alex nővére sosem tudta meg, hogy a megkönnyebbülés könnyeit látta aznap éjszaka az arcomon.

Arra gondoltam, hogy nem lesz vége ilyen könnyen. Az egyik megfigyelőm kiesett, de biztos voltam, hogy akad helyette más. Főként Marci iskolájánál figyeltem, látok-e gyanús embereket. Hogy tényleg voltak-e, vagy csak én beszéltem be magamnak, már nem fog kiderülni. Ezentúl gyakrabban beszélgettem Marci tanáraival, és korábban mentem érte a sulihoz. Néztem az embereket, vajon melyik lehet a Mester híve.
Egyszer késett Marci. Húsz percet vártam rá hiába. A gyomrom liftezett, nem bírtam tovább, és a tilalom ellenére átküzdöttem magam a portán, fel az osztályába. Megkönnyebbültem, hogy eligazításon volt az osztályfőnökénél, mert meghúzgálta az egyik lány copfját. Beírást is kapott az ellenőrzőjébe, amit aláírtam egy megjegyzés kíséretében. „Kedves Tanító Néni! Maga tényleg nem volt szerelmes gyerekkorában?" Úgy döntöttem, hogy egy cserbenhagyásos gázolás után és egy gyilkossági kísérlet előtt nem hagyom, hogy packázzon velem egy pedagógus.

A főnököm váratlanul visszatért a nyaralásból. Kicsit meglepődött, hogy vizsgálódnak a cégnél, de gyorsan megnyugtatott. Azt mondta, majd ő elintézi. Elképzeli, hogy egy nagy szél elviszi az iratainkat a hivatalnokok asztaláról. Még hogy szél! Egy orkán is kevés lett volna, véleményeztem magamban.
Egyébként kedves lett velem. Már-már elbizonytalanítóan kedves. Majdnem lemondtam a tervemről, és ha nem jött volna Móci, talán minden másképp alakult volna.
Történt ugyanis az, hogy, főnököm meghívott ebédelni. Ilyenre nem volt még példa, és talán mint kibújási lehetőség kaptam utána, hátha megkedvelem, és szépen felmondok, vagy tisztázzuk a dolgokat és maradok örökké, amíg világ a világ. Ezeken tépelődtem, amikor megláttam az étterem ablakából a kutyát. Azt hittem, hogy a gazdáját várja az épület előtt. Pár perc múlva esett le, hogy nincs rajta nyakörv, és ha a gazdáját várná, nem csóválná minden arra járónak a farkát. Majdnem kiszaladt egy teherautó elé, amitől felpattantam és felsikoltottam. A főnököm értetlenül nézett rám, és elmagyarázta, hogy megint rosszul látom a dolgokat. A Mester ugyanis azt tanítja, hogy nem szabad megsajnálni egy kidobott állatot, mert attól csak leesünk az érzelmi skálán és rosszul fogjuk érezni magunkat. Márpedig a MI világunkban csak MI számítunk, semmi más, semmilyen körülmények között.
Próbáltam nem megérteni, amiket mondott. Kijöttünk az étteremből, a kutya meleg barna szemébe néztem, és már nem volt kétségem. Hamarabb elkéredzkedtem az irodából, vettem egy nagy gyrost, és húsz perc múlva boldog kutyatulajdonos voltam.
Nyaklanc5.JPG
Marci majd kiugrott a bőréből öröméből, amikor meglátta a hátsó ülésen lihegő meglepetést. Anyukám kevésbé volt feldobva. – Kutya, már csak ez hiányzott! – nyugtattam, hogy nekem is volt gyerekkoromban, és káromra nem vált. – Előnyödre se nagyon. – motyogta, de azért észrevettem, hogy megsimogatta a kutya fejét, amikor azt hitte, hogy senki sem látja.
Mivel a főnökasszonyom azt is kifejtette, hogy megveti az olyan embereket, akik a házukban tartják a kutyát, úgy döntöttem, hogy a nappaliban fog aludni. Szerencsére szobatiszta volt, de mániákusan elrámolt minden. Megnehezítette a reggeli elkészülődést a cipők hosszas keresgélése, ám rengeteg boldog pillanatot csempészett az életünkbe. – Elmócol mindent! – mondta Marci. Így kapta meg végleges nevét, a Mócit.
Móciról nem szóltam a főnökasszonyomnak. Valahogy nem is lett volna rá alkalmam, késztetésem meg főleg nem. Alexhez be kellett mennem néha, hogy ne legyek feltűnő. Annyira jó volt, amíg nem tudott beszélni! Amikor már jobban lett, kezdtem elmaradozni a betegágya mellől, képtelen voltam eljátszani a szerető társat. Egyszer közöltem vele, hogy soha többet nem jövök el hozzá. Azt mondtam neki, hogy ez az én világom, aminek én vagyok a középpontjában, így csak magammal kell törődnöm. Szóhoz sem tudott jutni, bár gondolom nem tőlem hallotta ezt a hozzáállást először.
El-elgondolkodtam azon, hogy leteszek a tervemről. Ám minél többet gondolkodtam, annál inkább biztosabbá vált, hogy ez az egyetlen logikus megoldás. Egyik pályázatom sem volt sikeres, valahogy hiába volt hívogató az önéletrajzom, mégsem harapott rá senki. Külföldre nem akartam menni, képtelen lettem volna elölről kezdeni az életemet. A tanulmányi szerződésem egyébként is keményen megkötötte a kezemet. Egyre jobban úgy tűnt, hogy magával az ördöggel kötöttem szerződést. És Alex milyen finoman is vett rá erre a megoldásra!

A hatóság tovább vizsgálódott. Úgy tűnt, hogy nem adják fel egykönnyen. Engem is behívattak, és sok mindenről elbeszélgettünk. Szerencsére barátságosak voltak velem. Úgy tűnt, hogy számukra csak báb vagyok, aki elvégzi a felső akaratot. Kicsit rájátszottam a naiva szerepére, csupán akkor estem ki a szerepemből, amikor az egyik öltönyös odavetette, hogy egy gyilkosnál jobb főnököt is találhattam volna magamnak. A férfi mélyen a szemembe nézett:
- Ugye nem mondja komolyan, hogy maga nem hallott még erről?
Biztosan megszegett pár hivatali szabályt, amikor mesélni kezdett. Kiderült, hogy pár évvel korábban halálos betegséget diagnosztizáltak a főnököm lányánál. Már ezen is meglepődtem, nem tudtam róla, hogy gyermeke van. A legjobb specialistákat ajánlották a nőnek, de ő elzárkózott. Azt mondta, hogy majd ő megoldja. Kezelgetni kezdte otthon. Láttam magam előtt... a főnökasszonyom a gondolatai erejével akarta meggyógyítani egy szem leányát. Nem sikerült neki, és a lány hosszú szenvedések után meghalt.
- A szomszédok azt mondták, hogy hallották, amint a lány segítségért könyörgött. Iszonyú fájdalmai lehettek, de a maga főnöke nem hívott hozzá senkit. Orvos nem látta a diagnózis óta. Végül felmentették a főnökét, mert a lánya nagykorú volt, és írt egy nyilatkozatot, hogy nem hisz az orvostudományban, ezért nem enged meg semmilyen orvosi beavatkozást.
Vajon a Mester is „kezelte"? Az anyai ösztön miként hagyhatta a dolgokat idáig fajulni?
Otthon rákerestem a történetre az interneten. Szinte sokkolt, amikor képet találtam a lányról. Ő volt az, aki az állásinterjúmon ajtót nyitott nekem. És nem sokkal ezután halt meg. Semmit sem tudtam az egészről. Feltehetőleg ezért láttam annyira ritkán akkoriban a főnökömet.
Kerestem a válaszokat, de nem találhattam meg őket. A vonzás törvénye mégis működött. A főnökömön járt az agyam, és ő megjelent a házunk előtt. Még sosem volt nálunk, csodálkozva meredt Mócira. Volt valami, ami miatt nem mondtam meg az igazságot. Szemrebbenés nélkül hazudtam, hogy ez egy másik kutya.

A karácsony mindig fontos volt számomra. Egyedüli gyerek voltam, és a szüleim a világot megmozdították, hogy emlékezetessé tegyék számomra. Mind ilyen volt, három éves koromig az összes karácsonyomra vissza tudok emlékezni. Igyekeztem, hogy Marcinak is átadhassam ezt az élményt.
Másodikos volt a fiam, és december elejétől a karácsonyra készülődtem. Gyönyörű képeskönyveket vettem neki, felejthetetlenné akartam tenni azt a pár napot.
Előre szóltam a főnökasszonyomnak, hogy ha a kutya a kovászba ugrik, akkor is a családommal szeretném tölteni az ünnepeket. Azt mondta, hogy bulit szervez, amire szeretettel meghív. Kitértem, és ragaszkodtam a nézőpontomhoz. Azt mondta, hogy tudomásul veszi. Azt azért finoman kijelentette, hogy az ajándékomat szívesen veszi. Olyan bulit szervezett szentestére, ahol az ajándékokat név nélkül teszik le, majd együtt bontják ki, és egyetlen mondatból kell kitalálni, hogy ki volt az ajándékozó. Persze a raktárban elhelyezett töménytelen alkohol mennyiség sejtette, hogy milyen jellegű összejövetel is lesz valójában.

A városunk főutcája ünneplő ruháját vette fel. A sok díszfény, a karácsonyfák és az utcai árusok mézes süteményeinek illata elvarázsolt. Esténként Marcival kimentünk sétálni, a havas tájban csavarogtunk, Móci pedig fáradhatatlanul futkározott mellettünk. Hógolyóztunk, csúszkáltunk a havon és boldogok voltunk. Együtt voltunk.
Nyaklanc6.JPG
Kiszellőztettem a fejem, a problémáim eltörpültek az élet szépsége mellett. A túl hosszú ideje tartó tépelődésem lezárult. Fantasztikus szüleim vannak, csodálatos gyermekem, imádnivaló kutyám. Valójában mindenem megvolt, ami igazán fontos. Csak a szabadságomat akartam visszakapni, ezért úgy döntöttem, hogy megveszem a főnökömnek az ajándékot és első januári munkanapomon felmondok. A többi meg majd alakul. Hiszen férjem halálát is túléltem valahogy, pedig ebben sokáig nem voltam biztos.
Már csak egy ajándék hiányzott és december huszonharmadikát írtunk. Kétségbeesetten gondolkodtam, mit kellene vennem. Anyukám azt mondta, hogy ne törődjek ezzel, majd elintézi, én inkább azzal foglalkozzak, hogy a két ünnep között tényleg ne kelljen bemennem dolgozni. Megköszöntem, de nem akartam újabb feladatot sózni anyukámra, hiszen úgyis ő vigyázott Marcira. Ráadásul aznapra épp mézeskalácssütést ütemeztek, és még emlékeztem, mekkora móka a mézeskalácsház elkészítése.
Mit vegyek? Alkohol lesz bőven. Tollat, amit majd elkérek, amikor alá akarom írni a felmondásomat? Egy könyvet, mondjuk az Agymosás Felsőfokont? Virágot minek, ha a saját gyerekére sem tudott vigyázni?
Életemben nem láttam még azt a kisboltot, ahová véletlenül betértem. Soha, ahogyan korábban a munkahelyemre sem figyeltem fel. Érdekes dolgok ezek... Még érdekesebbek voltak a boltban. Leginkább egy kis bazárra emlékeztetett. Kicsit lomos, kicsit turkás jellegű volt az egész, de barátságos és egyedi tárgyak néztek le rám a polcokról. A bolt pici volt, és a teret még jobban beszűkítette a közepén lévő felfordulás.
- Épp ma kaptunk árut, a csúszós utak miatt késett a szállítás – magyarázkodott az eladó. – Válogasson belőle nyugodtan, hátha talál a kedvére valót.
Hirtelen a nagyszüleim padlásán éreztem magam. Haszontalannál haszontalanabb darabok kerültek a kezembe. Törött arcú moncsicsi, palotapincsire való kisruha... Inkább a polcok felé léptem, és hosszan nézegettem, forgattam egy kézzel faragott gyönyörű gyertyatartót. Szimbólumok is voltak rajta, amiket nem igazán ismertem, de gondoltam, a főnökömnek nem okozna gondot.
- Afrikai fából készült, egyedi darab. – mondta az eladó. Megfordítottam, és az alján lévő árcédula beszédesebb volt mindennél. Ennyit azért nem, elég volt a Mester benzinköltsége, gondoltam.
Körbejártam, és valahogy ismét a kupacnál találtam magam. Kezdtem feladni az ügyet, amikor észrevettem egy nyakláncot. Fura anyagból volt, mintha élt volna. Puha volt, de volt tartása. Fa és fém ötvözetének tűnt, megmagyarázhatatlanul különlegesnek tűnt. Egyedi darab lehetett, amit gondos ujjak dolgoztak össze különlegessé, és vitathatatlanul széppé. Elöl ugyanebből az anyagból készült medál lógott rajta, ami egy szemet formázott. A pupillát pedig egy kő alkotta benne. Lenyűgözött. A nyaklánc kapcsolója kis kezeket formázott. Az ártól tettem függővé, hogy magammal viszem-e. Örülne neki, gondoltam. Egy másik kis hang viszont azt felelte erre, hogy és az ugyan kit érdekel?
- Mennyibe kerül ez a nyaklánc? – fordultam az eladó felé.
A lány elbizonytalanodott. – Nem is tudom. Az az igazság, hogy én csak beugró vagyok itt. A tulaj elment karácsonyfáért és megkért, hogy jöjjek be... de ezek itt új áruk, még nincsenek rajta az árcédulák...
Remek, gondoltam magamban. Végre találok valamit, ami tetszik, erre nincs ára. Jobban szemügyre vettem a lányt. Középiskolás lehetett, talán máskor csak a bolt tulajdonosának gyerekére szokott vigyázni. Nagy boci szemei voltak és szőkére festett haja. Fáradtnak tűnt.
- Rendben. Akkor másként teszem fel a kérdést. Ha ez a te boltod lenne, te mennyiért adnád el nekem?
- Nem is tudom... - elvette a kezemből az ékszert és megnézte. – Kicsit bizarr darab, nem? – nem értettem, mire gondol. – Mintha élő lenne... jó, ez bután hangzott... - elhallgatott. Azt hittem, hogy a nyaklánc okozta érzését akarja körbe írni, de nem, az árán gondolkodott.
Jó vásárt csináltunk mindketten. Vettem egy ajándékkártyát is, majd a lánytól kértem egy tollat és ott a boltban megírtam.
„Csakhogy tudd, EZ AZ a kutya."

A huszonnegyedike meghitt volt. Délelőtt még bementem az irodába, lezártam pár ügyet, elintéztem a postát. Este átjöttek a szüleim, ettünk, beszélgettünk, társasjátékoztunk, labdáztunk Mócival. Nagyokat nevettünk és kibontottuk az ajándékokat is.
A karácsony ezzel telt. Pár nap múlva a tv-t néztem reggeli készítés közben. A hírműsor egy épületet mutatott, amit úgy ismertem, mint a saját tenyeremet. Elmondták, hogy a szenteste rejtélyes körülmények között megfojtott nő ügyében tovább zajlik a nyomozás.
Valamivel később felkerestek a rendőrök. Épp zuhanyoztam, anyukám nyitott nekik ajtót. A beszélgetésfoszlányokból sok minden kiderült. A buli a tetőfokára hágott, szinte mindenki kiütötte magát a nyitogató partin, és mire feleszméltek reggel, a főnökömet a kedvenc foteljében találták, nyakára csavarodva egy furcsa ékszerrel.
- Mintha azok a kis kapcsok a ... tudja, a nyaklánc kapcsolójánál, ujjak lettek volna, és azok szorították volna a ... - suttogta az egyik rendőr. Egy másik rá szólt, erre elhallgatott, és arra terelte a szót, hogy nagyon fontos velem beszélniük, mert tudják, hogy évek óta nála dolgoztam.
- Természetesen, - felelte anyukám. – mindjárt kijön a fürdőszobából. Kérnek egy kis mézeskalácsot? Egyébként együtt töltöttük a szentestét, és szerintem a gyilkost kellene keresniük.
- Hölgyem, a nyomozás...
- A lányom egy füstölőkészletet vett a főnökének. Egész pontosan én vettem meg és postáztam huszonharmadikán. Tudja, a lányom állandóan dolgozik, féltem hogy elfelejtkezik róla... Nem nagy ajándék, de a gesztus a lényeg, nem? Látják, megőriztem az ajánló szelvényt is. Gondolom pont a lányom vette át az irodában a postástól... Valahogy jó ötletnek tűnt így, mert úgy tudtam, hogy az lesz a szórakozás, hogy ki kell találni, ki melyiket küldte... Na, megyek szólok Nórának, mert hajlamos elaludni a meleg fürdővízben.
S anyám bejött, szólt. Az arckifejezése beszédes volt. Tudom, hogy hallottál minden szót, és most kijössz és elismételed! – Ez mind benne volt, pedig csak annyit mondott hangosan, hogy siessek.

Úgy tettem, ahogy kérte. Az egyenruhások elmentek, Marcit megreggeliztettük, felöltöztettük és hagytuk, hogy kiszaladjon a puha hóba hóembert építeni.
- Anya... - kezdtem, mikor kettesben maradtunk. – Én nem akartam...
És elsírtam magam. Lehet, hogy nem lelki-ismereti okokból, hanem a fáradtságtól és a sok stressztől. Mindenesetre vigasztalóan megölelt, majd végighallgatta a történetemet a nyakláncról. – Nem tudtam, hogy ez fog történni... De te honnan...?
Azt válaszolta, hogy valami olyan elszántság volt az arcomon, ami nyugtalanná tette. Valahogy csak kipattant a dolog a fejéből. Azt mondta, hogy néha olyat is megteszünk a szeretteinkért, amit nem lehet megmagyarázni, vagy megindokolni.

Elvégeztem az egyetemet. Főnököm halálával a tanulmányi szerződésem semmivé lett. Munkát nem is kerestem diplomázásig. Otthon voltam, a fiammal törődtem és bangori nyelvleckéket adtam.
A cég elleni vizsgálat lezárult. Találtak furcsaságokat, de egyiket sem tudták ténylegesen rám terhelni. – Abból a bizonyos papírból mégiscsak egy példány készült.
Ugyanígy lezárult a gyilkossági ügyben a nyomozás. Végül úgy döntöttem, hogy a főnökasszonyomat nem is az az ékszer ölte meg, hanem a vonzás törvénye. Hiszen valahányszor üzleti út címén elutazott külföldre nyaralni, mindig azt mondta, hogy erre szüksége van. „Úgy érzem, hogy megfojt az iroda."
Alexet azóta sem láttam.
Diploma után peches korszak kezdődött. Gyakorlati időmet olyan ügyvédi irodánál töltöttem, amelyik a munkaügyekre specializálódott, és a munkáltatót képviseltük minden esetben. S valamennyi ügyet elvesztettük a bíróságon, amelyikben részt vettem. Hiába, én megtanultam egy életre, hogy nem szabad ujjat húzni egy túlhajszolt alkalmazottal.
Azóta saját irodám van. Nincs főnököm! Higgyék el, hálás vagyok érte.
Elkaptam a Mester grabancát is. Ez persze így túlzás, hiszen én csak eljuttattam a megfelelő terhelő papírokat a megfelelő hivatalokhoz. Biztosan Önök is hallottak a csoport körüli botrányról, hiszen heteken át ezzel foglalkozott a sajtó. Minden volt ott, nagymértékű vagyonelleni bűncselekmény, öngyilkosságba hajszolás, nemi erőszak, biztosítási csalás, és még sorolhatnám.
A főnököm temetésére alig mentek el az emberek. Gondolom úgy voltak vele, hogy majd a következő életükben találkoznak – más oka nem nagyon lehetett, hiszen a BK tagjai akkor még szabadlábon voltak. De az is lehet, hogy tényleg jól gondolta a főnököm, egykori úrnőm és parancsolóm. Talán tényleg ő volt a főszereplő, és halálával lement a függöny, amivel lezárult a mi kis misztikus tragikomédiánk.