A kötődés kialakítására hosszú sétákat tettünk kettesben. Már az első alkalom után hallgatott rám, legközelebb már keresett a szemével, de még mindig nem éreztem igazinak és őszintének kapcsolatunkat. Az egyik áprilisi nap ismét elindultunk, hogy kimerítő sétánk szorosabbra vonjon minket.
S meglepően jól ment! Odaszaladt hozzám, megnyalta a kezeimet, és szeretettel nézett fel rám. A nap melegen sütött, az arcomat kellemes szellő simogatta. Berci élvezte a határtalan szabadság lehetőségét, hosszú izmos lábai szinte nem is érték a földet, ahogy szaladt, vagyis inkább repült.
A régi temető felé fordultunk. A kutya udvariasan kerülgette az ódon sírköveket és megereszkedett sírokat. Biztosan nem illő, de a temetőben nem a halál és az elmúlás járt a fejemben, hanem önző módon saját életem foglalt le. Bercit nézve arra gondoltam, hogy azt hinné az ember, hogy annak a nőnek, akinek nem lehet saját gyereke, az kis kutyákkal veszi körbe magát és ekképpen igyekszik pótolni a szeretetet. Nálam ez nem így volt. Sosem volt fiatal kutyánk, a Sors mindig úgy hozta, hogy 1-2 éves jószágokat fogadtunk be, mintha nem akarták volna tovább fájdítani a szívem, hiszen ily módon legalább a gyermekkor teljesen kimaradt az életemből.
Berci mintha megérezte volna szomorú gondolataimat, mert odajött hozzám és farkát csóválva simogatást kért. Amint megkapta, gyors futásnak eredt a temető mögötti kukoricásban. Mosolyogva követtem, de hirtelen valami rossz érzés kerített hatalmába, amire rákontrázott a kutyám, aki őrült iramra kapcsolt. A nevét ordítozva szaladtam utána a felázott földön. Az eső is eleredt. A cseppek az arcomba vágtak, rekedtre kiabáltam magam, de a vizslát elnyelte a kukoricaföld végén húzódó bokros rész. Mire kiértem az egykori vetésből, a kukoricából megmaradt szárak széttépték a nadrágomat. Meg kellett állnom, hogy visszaszerezzem a számon át épp kiesni készülő tüdőmet. Szemeim a vizslát keresték és megkönnyebbültem, amikor észrevettem, hogy a bokorcsoport közepén álló fa alatt ugat eszeveszetten. A fa tetején egy vörös macska ült, aki figyelmesen nézte, hogy a kutyám milyen magasra tud felugrani. Berci végre reagált a nevére, hozzám szaladt, majd vissza a fához és újra őrült táncos ugatásba kezdett. Közelebb mentem a fához és megsajnáltam szegény macskát. Kimondhatatlanul örültem, hogy Berci megkerült, és hogy csak egy cica miatt jött lázba. Nem tudatosult bennem, hogy akár komoly baja is eshetett volna, de a szívem nem csak a futástól dobogott olyan erősen… Arra gondoltam, hogy kicsit ki kellene kötni Bercit, lecsalogatni a macskát a fáról és jól megszeretgetni, megnyugtatni. Berci sosem szerette a cicákat, a mi két macskánk Berci hozzánk kerülése utáni egy hétben tíz évet öregedtek a kutya okozta stressztől. Szokatlan volt számukra, hogy a játékos kergetés komolyra fordul, és ha nem vagyunk ott, akkor a vizsla állkapcsa teljes erővel lesújt a macskák torkára. De ez a macska más volt. Rögtön megéreztem, amint közelebbről megláttam. A háta vörös volt, a hasa fehér, a farkának töve fehér, a többi része pedig rőt, mint egy torz felkiáltójel. Minden szőrszála az égnek meredt, de pillantása ellentmondott testtartásának, mert sárgászöld szemei gúnyosan meredtek ránk. Semmi különlegeset nem produkált az a jószág, mégis a frászt hozta rám. Tekintete hipnotizáló erővel bírt. De volt benne más is. – Az ősi gonoszság.
Bercire tettem a pórázt, és elcsaltam attól a fától. Ő egy ideig még hátra-hátra nézegetett, aztán hagyta, hogy elvonják érdeklődését az új szagok. Az én figyelmemet nehezebb volt elterelni, és akárhányszor visszanéztem, láttam, hogy a macska szeme minket követett, hiába távolodtunk. Nem sietett lemászni a fáról. Magamon éreztem csúf pillantását, és amikor lehunytam a szemeimet, magam előtt láttam a belőle sugárzó gonoszságot. Mintha azt üzente volna csúfondáros vigyorával, hogy találkozunk mi még.
Bercit sétáltatni nem volt kikapcsolódás a szónak abban az értelmében, mint a többi kutyánknál. Nem lehetett telefonálni, barátnőkkel pletykálni, gondolatban elmerengeni, vagy kitalálni mi legyen a vacsora. Ő száztíz százalékos figyelmet kívánt, hiszen mindig kétesélyes volt, hogy elismert-e már minket annyira gazdiknak, hogy bármikor visszajöjjön, ha hívjuk. Ez alkalommal mégis elkalandoztak a gondolataim. A nagybáttyám jutott eszembe, talán tíz év óta először. Feró bácsi halála előtti napon egy macskát fogadott örökbe. Jól emlékszem rá, mert épp aznap látogattuk meg a szüleimmel. Az a macska szintén vörös volt, de nem fogtam a kezembe. Feró bácsi nevetett is rajtam, mondta, hogy hiába no, én kutyás voltam egész életemben. Másnap a szomszéd holtan találta őt a pincéhez vezető lépcső tetején. Az újonnan befogadott macska ott ült a vállán és békésen aludt. Az orvosok nem tudták pontosan megállapítani, hogy mi okozta a halálát, ezért jobb híján ráfogták a szívére.
Elhessegettem a szomorú emléket, ahogyan a macskát is a temetésen, amikor a gödör mellett ólálkodott. A gondolataim tovább peregtek, és egy másik emlék tolult elmémbe. Dorkát, első befogadott kutyánkat hosszú esős napok után sétálni vittük. Megrészegült a jó időtől, már nem volt időnk rátenni a pórázt, mert átugrotta alacsony kerítésünket és üldözőbe vette a szomszéd telken lődörgő (vörös?) macskát. A mentő a semmiből jött. Egyet szirénázott, de Dorkának nem volt ideje átérni. A kutya nagyot csapódott a mentő elején, majd három méterrel arrébb ért földet. Amit akkor éltem át, senkinek sem kívánom. A lény, akit gyermekemként szerettem, ott feküdt az árokban… A szerencse mellénk állt. Hosszú hónapok és kezelések után helyre jött. Sosem tudott már négy lábon közlekedni, de a kutyakocsi pótolta a nem működő hátsólábakat. A mai napig velünk él, mementóként, hogy mennyire is törékeny az élet és az egészség.
Ezt az emléket egyáltalán nem szeretem felidézni, annyira mélyen próbálom eltemetni magamban, amennyire csak tudom. A Bercivel folytatott séta alatt lélekben újra átéltem a történteket. A temető környékét hirtelen túl nyomasztónak éreztem, ezért inkább kellemesebb környezetre vágytam. A Tisza felé fordultunk, és pár száz méter után a folyóval párhuzamosan futó kis ösvényre tértünk rá.
A part menti bozótosban az engedély nélkül horgászók viszonylag tágas csapást vágtak. Gyönyörű kilátás nyílt a folyóra, ami a legszebb tavaszi képét mutatta. Ekkor vettem észre, hogy az eső is elállt. Berci korábban nem járt errefelé, farkát csóválva fedezte fel az új szagok birodalmát, majd az egyik csapáson leszaladt a Tiszához és nagyokat kortyolt a vízből, aztán újra előre rohant. Néha magamhoz hívtam, nehogy nagyon elcsatangoljon. Már az ösvény végénél jártunk, amikor újra szólongatni kezdtem. Messze járhatott, mert hallottam, hogyan dübögött a föld izmos lábai alatt, amikor felém futott, de őt magát még nem pillantottam meg. Nevetve kiabáltam neki, hogy látni ugyan nem látom, de hallom, hogy felém tart. A mosolyom rögtön lelohadt, amikor egy árnyat láttam elsuhanni az egyik csupasz bokor mellett. Az agyam hamarabb tudta, mint ahogy a szemem megláthatta volna.
A macska régi ismerősként üdvözölt gunyoros nyávogásával.
Hisztérikus hangon üvöltöttem Berci nevét. A kutya megérezte, hogy ezúttal jó okom van magamhoz hívni. Robogott, lábai alatt üres hordóként szólt a föld. Amikor megérkezett, sok minden történt egyszerre és hirtelen. Eleredt az eső. A macska torz vigyorral fordult felénk. Rátettem Bercire a pórázt. A part óriási robajjal beszakadt alattunk. Berci ösztöneivel vezérelve rögtön cselekedett. Nem várta meg, amíg a part nagy robajjal eltűnik a hideg, mély és sebes Tiszában. Maga után húzva szaladt fel a meredek partoldalon. Az ágak az arcomba csaptak, de a kutyát ez sem tartotta vissza. Tudta, hogy az életünkért szalad. Lehet, hogy képzelődtem, de mintha a bokrok utánam kaptak volna és hallani véltem mögöttünk a csalódott fújogásokat.
A gát tetején álltunk meg. Berci szorosan hozzám bújt, én átöleltem és hálásan simogattam. Kétségtelenné vált, hogy megmentette az életemet, és az is, hogy kapcsolatunk az állat és ember közötti viszony legmélyebb szakaszába lépett. Fejemet a nyakába fúrtam, mégis láttam, milyen túlvilági képet fest a Tiszába szakadt partoldal.
Senkinek sem meséltem erről, mert bolondnak tartanának, ha elmondanám, hogy szerintem egy macska okozta a történteket. Pedig tudom, hogy ő volt, és nem a Tisza, ami mások szerint alámosta a partot. Mivel nem mondhatom el senkinek, úgy döntöttem, hogy inkább leírom a történteket, név nélkül, vagy álnéven, hogy aki akarja, megismerhesse és elgondolkozhasson rajta, de aki csak kinevetne, az elől kilétem rejtve maradjon.
Biztos vagyok benne, hogy az a vörös állat a Halál macskája volt. Vagy maga a Halál. Esetleg egy gonosz démon a Pokol sötét bugyraiból.
-k.Gabi-