A buszra várva és a buszon ülve arra gondolok, hogy régen iskolába jártam, és a kávétól eltekintve minden ugyanez volt. Beérek a munkahelyemre. Intézkedek. Hallgatom, akit kell. Megcsinálom, amit kell. Eszek valamit, amire épp futotta. Várom a buszt hazafelé. Arra gondolok, hogy megint nincs pénzem. Otthon motoszkálok kicsit. Este van. Még mindig fázom. Lefekszem aludni. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy ez egy rossz álom, aminek vége lesz.

Felkelek. Megyek a konyhába. Fázom. Felsejlik, hogy néha meleg is van. De az ugyanolyan, mint most, csak pozitív előjellel. Mármint a hőfok, mert amúgy minden ugyanaz. Várom a buszt. Iskolás koromban sok tanár dirigált, most kevesebb főnök. Szóval mégis van fejlődés. Dolgozom. Ugrok, ha kell. S várom a buszt. Én várom a buszt, engem vár a házimunka. Tehát van kölcsönösség. Estére már tudom, hogy nincs fejlődés, és nincs kölcsönösség. Csak ez a valami van, ami ismétlődik egy életen keresztül, minimális változtatásokkal. Ez az élet rosszabb, mint a halál. Ez nem is élet. Ez egy nyomasztó álom.

Csörög az óra. Az ágyon ülve eltöprengek. Homályos képek. Valami rosszat álmodtam.

Kiss Gabriella