Amikor gyermek voltam, még senki sem foglalkozott ezzel különösebben. Szerintem mindenki azt hitte, hogy képzelgek, ahogyan azt a gyermekek szokták. A nagynéném szerint egyszerűen csak arról volt szó, hogy bennem még élt az ősi tudás, ami mindenkiben ott lappang születéskor és csak a neveltetés nyomja el, vagy öli meg örökre. Persze az én áldott nagynéném sem volt már olyan megértő velem, miután tolmácsoltam neki nagybátyám gondolatait a 25 éves titkárnőjével folytatott szerelmi viszonyáról.

Ábrándozós gyermek voltam. Fantáziálgatni nem kellett sokat, hiszen hallottam, hogy mások mit gondolnak. Tinédzserkoromban jöttem rá, hogy ennek a fele sem tréfa. A tanárnő feleltetett, de néha hátat fordított nekem, ahogy sétált a padok között, én pedig válaszoltam a fel sem tett kérdéseire. Először azt hitte, hogy gúnyolódok. Utána arra tippelt, hogy biztosan hangosan is feltette őket. A többiek értetlenkedve néztek ránk. Kis híján az igazgatóiban találtam magam. Persze a legindulatosabb gondolatokat vettem a leginkább. „A kis stréber.” – ez a mellettem ülő lány fejében kavargott folyamatosan. Nos, utána már nem ő volt a legjobb barátnőm.

Mennyit hazudik az ember élete során! Vagy csak nekem, mert én tudom, hogy kiben mi lakozik valójában?

De nem panaszkodom, előnye is van. Iskolában, egyetemi kollokviumon, állásinterjún, fontos beszélgetések alkalmával. Nyugodtan elmondhatom, hogy a magánéletben kevés a pozitív hatása. A barátok és barátnők hamar elkoptak mellőlem, hiszen amint kicsit indulatosabbak lettek, átláttam rajtuk. Nyitott könyvvé váltak, amit sokszor kellemetlen volt olvasni. Voltak, akik az én hátamra lépve akartak magasabbra kerülni, mások meg egyszerűen csak szerettek volna eltaposni. Egyes barátnők a pasijaimra vadásztak, kifinomult, de sajnos gondolati szinten túl hangos technikákkal. A párkapcsolatban sem volt könnyű. Sokat csalódtam, de talán mégis pozitív a mérleg, hogy rövidtávon. Megkímélt a sors a házasságtól és a válástól is.

A telefon, jaj, az nagy kihívás az életemben. A vezetékes telefon hőskorában még el is voltam, mivel folyamatosan letagadtattam magam a szüleimmel. A mobilok megbonyolították a helyzetet. Kellemetlen szituációk egész sora után beláttam, hogy az emberek a telefon végén lógva csak saját életük nyűgjein rágódnak. Hivatalos ügyeket intéztem volna, az adminisztrátor mégis önnön életének legapróbb részleteit is kitárta előttem. Természetesen nem tudott erről, de csak megerősített abban, hogy itt mindenki csak saját magával foglalkozik, főleg, hogy arc nélküli voltam a számára, mindössze egy hang a vonal végén. Látták a legszemélyesebb adataimat, de nem tudták, milyen színű a szemem. Én azt sem tudtam, hogy hívják őket, mégis szabadon járhattam az életükben. Egy ideje nincs telefonom. Az interneten csevegek, ha muszáj. Az írott szó ereje. Bármikor vissza tudom olvasni és így kontroll alatt maradok.

Nem szépítem. Magányos ember lettem. Egyébként sem túl nagy szociális igényeimet az ismeretségeim tovább minimalizálták. Ez azért annyira nem szomorú állapot, mint elsőre hinné az ember. Mindig volt időm magamra, a virágaimra. Csak annyiból szomorú, hogy hosszú éveken át hiába vágytam gyerekre.

Térjünk most már a lényegre! Legalább én ne csevegjek másról, mint ami valóban nyomja a szívemet. Tőlem aztán tényleg képmutatás lenne!

Egyik este későn indultam haza a munkából. A főnökömnek fontos látogatói voltak, maradnom kellett. Nyilvánvalóan, hiszen titkolt kis tehetségem azért jócskán repített felfelé a ranglétrán. A tárgyalások rendkívül elhúzódtak, és már éjfél körül járt az idő, amikor elindultam haza. December vége volt, a tél hihetetlen csapást mért ránk. Egész nap szakadt a hó, a szél jeges erővel tépett mindent, amit csak tudott. Ebből nem sokat érzékeltem a nap folyamán, csak a mélygarázsból kihajtva jöttem rá, hogy gyakorlatilag ítéletidő tombol. Siettem volna haza, de a havazás megnehezítette a haladást. Már nem voltam messze az otthonomtól, amikor egy kidőlt fa miatt elterelték a forgalmat. Mentem az egyetlen úton, amin mehettem, s máig sem értem, hogyan tévedhettem el akkor. Biztosan a fáradtság és a rossz látási viszonyok miatt, de hirtelen rájöttem, hogy fogalmam sincs, hol vagyok. Későn ébredtem rá, hogy a város egyik rossz környékén, ahová nappal se szívesen látogattam volna el. De legalább már tudtam hová cseppentem. Megálltam, mert valami átsuhant rajtam. Egy röpke érzés, némi balsejtelemmel. Rég megtanultam már, hogy az embereknek nem szabad hinni, a megérzéseknek annál inkább. Egy nőt pillantottam meg magammal párhuzamosan a járdán. Háttal állt nekem, hosszú fekete kabátja nem tűnt túl vastagnak, és ahogyan a szél belekapott, a nő jelenéssé vált. A kisbolt kirakatát bámulta. Semmi sem utalt arra, amiben hirtelen biztos lettem: éhes. Ekkor megfordult, és döbbentem láttam, hogy állapotos. Annyira sovány volt, hogy hasa természetellenesen nagynak tűnt. Megtámasztotta magát a kirakatnál, gyengeségét kihasználva a szél tovább játszott vele. Váratlanul felpillantott és a szemembe nézett. Ajkai nem formáztak szavakat, mégis tisztán hallottam, amit mondott. „Segíts!” Ez az egy szó villant át rajta. Valaki átvette rajtam az irányítást.

Gondolkodás nélkül elhajtottam.

Másnap reggel úgy tettem, mintha ez is csak egy szokásos nap kezdete lenne. Mégis tudtam, mit keresek az újságban. Tudtam, hogy benne lesz. A hír rövid volt, s még véletlenül sem adta vissza annak a fekete kabátos vézna nőnek a szemében uralkodó elkeseredettségét. „A külvárosban ma hajnalban meghalt egy nő az utcán, a szélsőséges időjárás miatt magzatával megfagytak.” Ennyi. Két ember élete. Vagyis két ember életének vége.

Aznap felmondtam. Képességemnek hála három nap múlva találtam új állást. Súlyos fogyatékos gyermekek óvodájában dolgozom, azóta megszereztem a főiskolai szakképesítést is. Nem nehéz kitalálni, hogy azért épp itt, mert nekem nem lett gyerekem. Lehetne, „arra” mindig találni férfit, a folytatás meg rajtam múlna. Talán csak nem szeretném, ha tovább adnám ezt a képességet. Az is lehet, hogy félek. Lehet. Az biztos csak, hogy a társadalomba másképp nem tudok beilleszkedni. Az én számomra a valóság az érzelmek és az őszinteség birodalma. Másoké pedig a leplezés, a megtévesztés világa. A kollegákkal így sem könnyű mindig, de keveset beszélek, ezért szeretnek. Az én valóságom a gyermekek világa, akik szinte mindig kimondják azt, amit gondolnak. Ezek a beteg gyerekek állapotuk miatt nem mindig tudják megfogalmazni az érzéseiket, de sokszor még a fizikai fájdalmukat sem. Számukra én vagyok a jó tündér, aki teljesíti a még ki sem mondott vágyaikat is.

Lehet, hogy másként tűnik, de nem nyafogok. Ez van, ezt a Sorsot élem. Miért nem segítettem annak a nőnek? Ki tudja, talán hiszek abban, hogy mindenki vigye a maga keresztjét. Vagy gyávaságból. Vagy csak az élet így akart rávezetni arra, hogy ne egy nagy cégnél hajtsam a profitot, hanem használjam ki jobban azt, amivel rendelkezem. Talán a nagyobb jó eszméjében feláldozott két ártatlant, hogy másoknak segítsek. Nem tudom. Nem is okoskodok. Na jó, mégis. Búcsúzóul adnék egy jó tanácsot.

Vigyázz, mit gondolsz! Na, nem azért, mert bármikor teljesülhet. Hanem mert sosem tudhatod, hogy ki hallja meg…

Bodor Cs. Mária