Abban az évben töltöttem be a 35. születésnapomat. A legjobb barátnőm cukrászdába hívott, és a beszélgetés sokkal hamarabb terelődött a számomra kellemetlen téma felé, mint ahogyan azt vártam. Gyorsan túlesett a „Boldog szülinapot!” -on, s utána belekezdett kedvenc kérdéskörébe, a miért nem mentem még férjhezbe. Soha nem értettem, miért volt ez a szívügye. Ő kétszer elvált, de ugyanolyan egyedül élt, mint én. Azt hiszem, ő kerülő úton jutott el ugyanoda, ahol én szimplán megrekedtem... Számomra érthetetlen volt, miért nem érti meg, hogy nem találtam meg a társamat, mert még nem hozott vele össze a sors. Ennyi volt csupán a nagy rejtély.

- Gondolkodtam. Emlékeztem. Nyomoztam. Elintéztem.

A hideg rázott ki ettől a tömörségtől, de gyorsan kifejtette. Ahogy ismeretségünk kezdetére terelte a szót, nyomban elmerengtem.

Tizenöt évesen találkoztunk először. Akkor kezdtem a gimnáziumot. A szüleim megváltoztatták a munkahelyüket, hamarosan pedig az egész életüket, s így az enyémet is, és a fővárosba költöztünk. Utáltam. Kiszakítva régi közegemből, barátaimtól, ismerőseimtől, hegyeimtől és patakjaimtól áthidalhatatlanul távol. Az iskolában sem akartam új barátokat szerezni, hiszen még a régiek uralták a szívemet.

S volt egy cserfes lány az osztályban, aki mindig feketében járt. Nem értettem miért, hiszen ha gyászol, akkor miért virgonckodik állandóan? De az a lány azt sem vette észre, hogy egyedül akartam maradni. Mindig a nyomomban volt, békés magányom ajtaját és falait baltával igyekezett szétverni. Nyomasztó volt. Ám egyszer észrevettem, hogy csak engem tüntet ki – egyszerre zavaró és idegesítő – figyelmével. Aznap kémia órán mellé ültem, elkértem a borszeszégőjét. Ideadta. A mai napig tartó szeretetével és barátságával együtt.

Mindenféléről beszélgettünk, csak egy titkom volt. Ő. Ő, akivel gyerekkoromban szomszédok voltunk. Együtt jártuk a hegyeket és völgyeket, együtt fürödtünk a patakban. Kettesben kerestünk érdekes növényeket és még érdekesebb állatokat. Egyik nap a kis vízesés partján csodaszép pillangót találtunk. Egyszerre nyúltunk érte. Ajkai kinyíltak, de nem a pillangó latin nevét mondta ki. Finom, kimondhatatlanul kamasz csókban egyesültünk. Nevetve, egymás kezét fogva szaladtunk haza. Édesapám a kapuban várt. Akkor tudtam meg, hogy elköltözünk.

A nyár hátralevő részét is együtt töltöttük. A nap, a fák, az állatok, a víz csobogása csak miattunk volt. A mi boldogságunkért és szerelmünk éltetésére.

A költözésre alig emlékszem. Csak a barna szemekre a vékony könnyfüggöny mögül. És a szomorú hangjára: - Majd írok.

De sohasem írt. Én bezzeg! Eleinte mindennap. Aztán havonta. Utána már csak ünnepekre. Egyre sem jött válasz.

A barátnőmnek sosem meséltem róla, túlságosan is fájt. Azt tudta, hogy szerelmi bánat nyomaszt, amit mondanom sem kellett, mert arcomra volt írva.

- Szóval emlékeztem – rángatott vissza a hang a jelenbe. – Nagy segítség lett volna, ha legalább egyszer a nevén nevezed.

Igen, így volt. Sosem mondtam ki a nevét! Egyszer azt hallottam, hogy aminek neve van, az létezik. Márpedig én nem akartam, hogy az áruló létezzen!

- Segítség?

- Ühüm. A nyomozásban.

S mesélni kezdett. A világhálót behálózó közösségi oldalakról. Elég hamar rábukkant, anélkül, hogy a nevét ismerte volna.

A mellette lévő széken nyugvó táskájáért nyúlt, és könnyedén elővette a laptopját.

- Biológus lett. Mindjárt megmutatom az oldalát.

Csodálkozva néztem a monitort. A bogarak életét tanulmányozza. Vártam fényképet is, hogy meglássam, mennyi nyomott hagyott rajta az elmúlt húsz év, de az nem volt.

- És ha ez nem is ő?

- Dehogynem. Most pedig írsz neki. – Kacsintott és önmagam láttam meg a monitoron. – Nőtlen, egyébként… És most átadom az ajándékod! – Egy papír fecnit tett le elém, két szó volt rajta, vagyis betűk és számok vegyesen. Értetlenségemet látva megmagyarázta. – Létrehoztam neked is egy adatlapot, ezekkel tudsz belépni. És ne aggódj! Emlékszel arra a helyes, magas, hosszú fekete fürtös srácra a gimiből? Tudod, akinek olyan csodálatos ujjai voltak, mintha szobrász faragta volna őket. – Tudtam, hogy kiről beszél. Hogyan is felejthettem volna el, amikor három éven keresztül reménytelenül szerelmes volt belé, de az én vagány, cserfes barátnőm sosem merte megszólítani. Egyszer egymásra mosolyogtak, és a sikert hosszú hónapokon keresztül veséztük régi szobája mélyén csücsülve. – Bejelöltem, és megírtam neki, hogy szerelmes voltam belé. Szóval rajta!

Bátortalanul, de hosszú évek után újra levelet írtam neki. Igaz, csak általánosságokat, hogy ő az-e valóban, és hogy van.

Válasz nem jött, idegesen rágcsáltam az ünnepi tortaszeletemet. Két teát is ittam, de a válasz csak nem akart megérkezni. Egy idő után már nem tudtam elodázni az elválást barátnőmtől és a csodát keltő laptopjától. A cukrászda előtt megöleltem, megpusziltam hű társamat. Ellentétes irányba indultunk, de pár lépés után megfordultam és odakiáltottam neki: - És mit válaszolt?

- Hogy kedves vagyok, de gőze sincs, ki lehetek! – és vigyorogva ment tovább.

Két nap múlva írt, azt is, hogy miért késlekedett a válasszal. Nem volt internet közelében, mert bogarakat tanulmányozott valami távoli helyen.

Levelezni kezdünk. A kamaszkorom óta nyomasztó hallgatása megtört. Minden levelemre válaszolt. Olyanokra is, amiket a valóságban meg sem írtam. A főváros egyetemén tanított, de régi szülőfalumban élt. Szülinapom után pár héttel találkozóra hívott.

Ideges voltam. Aznap kiderült, hogy nincs mit felvennem. A fodrászom béna, a bőröm öreg és sápadt, a fogaim nem elég fehérek, a nevetésem pedig akár a kacagó hiénáé. Ilyen megállapítások tudatosításával vártam őt a parkban.

A nap melegen sütött. A fák levelei lenéztek rám és kacsintottak.

Rögtön megismertük egymást, olyan volt, mintha az elmúlt húsz év fátyla fellebbent volna, s két kamasz felnőttruhában játszana a nagyok világában. Az idő persze rajta is nyomokat hagyott, de kegyesen és nagyvonalúan. Egy szóval jellemezve, egy úriember állt előttem.

Sétáltunk a parkban, közben beszélgettünk.

Az egyik kezemben a tőle kapott csokor volt, a másikban pedig a keze. Nosztalgiáztunk, s feltártuk egymásnak az elmúlt évtizedek ilyen-olyan történéseit. Ám az idő most is könyörtelen volt. Az este hamar ránk köszöntött, így lekísértem a metróhoz, hogy haza tudjon utazni régi lakóhelyemre.

Akkor csókolt meg. Ugyanolyan volt, mint azon a rég elmúlt nyáron. S csak ekkor értettem meg, hogy ezért nem volt eddig férfi az életemben – én végig ezt az érintést, ezt az arcbőrt, ezt az embert kerestem! Vagy csak visszavártam? És most ott volt. Fájdalomdíjként az elmulasztott időért, a külön töltött évekért. Az ajka a csók után szólásra nyílt, de nem tudta befejezni, mert a hatalmas dörej és a leszakadó mennyezet beléfojtotta.

Nem tudom, hogy meddig feküdhettem, amíg eszméletemre tértem. Csak port és épülettömböket láttam magam körül. És hallottam a sikolyokat, a fájdalmas kántálásokat. Őt nem láttam, mert az oszlop, ami alatt megcsókolt, kettőnk közé esett. Csak az ujjait értem el, így megfogtam azokat, és szólongatni kezdtem. Pár, végtelennek tűnő másodperc után válaszolt. Azt javasolta, hogy mivel úgysem tudunk moccanni, vagy bárkin is segíteni, a mentőcsapatoknak pedig időre van szükségük, ezért beszélgessünk.

Egész délután megkérdezhettem volna, de csak most tettem fel kérdésemet: - Miért nem írtál?

A válasz az volt, amire még a legromantikusabb álmaimban sem gondoltam volna. Ő írt, éveken keresztül minden nap, de sosem kapott választ a leveleire. Éveken át gyűjtögette őket, és érettségi után elment megkeresni a címet, ahová a leveleit küldte. Ott nem volt semmi, csak egy romos ház. Értetlenül utazott haza, és édesanyja megsajnálta, s feltárta a valóságot. Apám és az ő apja egy helyen dolgoztak, de az apja, aki már akkor sem vetette meg az italt, komoly hibát vétett. Apám egy ideig tartotta miatta a hátát, de minden kiderült. Az ő apját kirúgták és egy életre meggyűlölte az én apámat. Ezért is költöztünk el, döbbentem rá. Az apja haragja rám is árnyékot vetett, ezért az új címünket széttépte és egy másikat írt helyette.

- Apám már nem élt, mikorra ez kiderült.

A tőlem érkezett levelek sem jutottak el hozzá. Ő pedig belátta, hogy valószínűleg új életet kezdtem, s kénytelen volt ő is ezt tenni.

Hamar szóba kerültek a volt kapcsolataink. Egyedül élt. Akárcsak én. Senkivel sem sikerült komoly kapcsolatot létesítenie, hozzám hasonlóan. Igazából nem is lepődtem meg. Egyikünk sem mondta ki, ott, a romok között, a sebesültek gyűrűjében, a mély és sötét verembe esve teljesen egyértelműnek tűnt, hogy egymásra vártunk.

A fájdalmaim miatt néha elaludhattam. Ő mégis kedvesen mesélt a munkájáról, a rovarjairól, az őserdő mélyén megélt kalandjairól, elújságolta, hogy kivel mi történt a falumban.

Akkor nem tudtam megállapítani, hogy hány óra telhetett el a baleset óta, amikor a segélycsapatok tagjainak első kiszabadítási kísérletét meghallottam. Ő is észrevette őket, hiszen ő egyáltalán nem aludt el. Emlékszem, azt mondtam, hogy azt szeretném, ha ő jutna ki először a felszínre, de ő makacskodott, hogy nekem sokkal fontosabb eljutnom a kórházba. Azt mondta, hogy ő egész jól van, és bár a beszélgetésünk során a kettőnk között lévő nagy kőtömböt nem is tudta megmozdítani, de a szívén lévőt sikerült félregurítania.

A mentőkutyák értek oda hozzám először. Nem tudtam megsimogatni őket, hiába próbáltam. A mentős felém hajolt, szólni akartam róla, a megtalált régi-új szerelmemről, de a mentős a számra tette a kezét. – Ne beszéljen, hölgyem! Most másra kell az erő.

Igaza volt. Ahogy megmozdított, a fájdalom testem minden sejtjét átharapta kíméletlenül hegyes fogaival. Ekkor csapott meg a bűz, a sebesülések és a hullák kitörölhetetlen szaga.

**

A legközelebbi emlékem a kórházhoz kötődik. Feküdtem egy fehér függöny mögött, és millió gép fogott közre. Kicsit félve állapítottam meg, hogy feltehetőleg ezek tartanak életben.

- Ne aggódj, minden rendben! – szólalt meg mellettem a meleg, szerető hang. Ő volt az, ki más is lehetett volna, ült az ágyamnál és nem vette le rólam a szemét. – Csak folyamatos ellenőrzés alatt tartanak, de jól vagy. – Kipréseltem magamból egy mosolyt, és elmerültem a szemeiben. Jól nézett ki, csak pár karcolás, horzsolás volt az arcán. Mivel gyenge voltam, ő beszélt. Arról, ami épp az eszébe jutott, de a történtekről nem. Vagyis a katasztrófáról, amiről abban a percben egyébként is eleget éreztem sajgó sebeimben. De a kettőnk randevúját széles vigyor közepette elevenítette fel.

- Mennem kell! Jön hozzád a nővér. – könnyű puszit lehelt a homlokomra, és eltűnt a függöny mögött.

A nővér megérkezett, feltehetőleg sok lehetett a beteg, mert túl sok időt nem foglalkozott velem.

Így ment ez napokig. Sokszor aludtam napközben, de mindig az ágyam mellett ült, amikor felébredtem. Beszélgettünk, majd nővér közeledtekor elment.

Egyszer komoly arccal nézett rám. – Tudom, hogy nehéz, de most kérlek, figyelj rám. Fontos dolgokat kell elmondanom neked. – Itt vett egy nagy levegőt, és folytatta. - A randevúnk napján vittem neked egy ajándékot. Először nem mertem odaadni, mert féltem, hogy tolakodásnak veszed. Utána pedig már nem volt rá alkalmam, hogy átadjam a kicsit megkésett születésnapi ajándékodat. Majd meglátod mi az, mert most már nincs nálam, de el kell mondanom a történetét. Ne ijedj meg, ha meglátod, nem családi ereklye! Középiskolában a tanulás mellett dolgoztam is, és akkor gyűjtöttem össze rá. Megláttam, és rád gondoltam… Meséltem, hogy az érettségi után meg akartalak keresni, a leveleimmel együtt, igazából akkor akartam átadni… De a jelek szerint csak most jött el az ideje. A nadrágomban van, a jobb zsebében. Oda fogják adni neked, hiszen a te neved van a díszdobozán.

Értetlenkedve néztem rá, de nem hagyott szóhoz jutni. – Most már mennem kell. Vigyázz magadra! – megszorította a kezem, és elment.

A nevét kiabáltam és próbáltam felállni. Ekkor jött be az ápolónő, aki erővel visszanyomott az ágyra. Hiába kértem, hogy engedjen el, hadd menjek utána. Ő egy nyugtatót nyomott belém, és közölte: - Csillapodjon, hölgyem! Senkit sem láttam kimenni innen.

Többé nem jött. Napokon át vártam. Majd érdeklődni kezdtem felőle, de senki sem látta. Senki sem tudott róla semmit. Hisztérikus állapotba kerülhettem, mert a főorvos szobájában ülve kaptam választ kérdéseimre.

- Az úr, akit ilyen kétségbeesetten keres, nem került be élve a kórházba. A boncolás megállapította, hogy az ütés miatt azonnal meghalt. Ön egyébként sem találkozhatott itt vele, mert az állapotára való tekintettel megtiltottuk, hogy bárki is meglátogassa önt. – Magam elé bámulva hallgattam. Nem tudtam elhinni, hogy a kőtömb, ami közöttünk feküdt, kioltotta az életét. Hiába hajtogattam, hogy ez nem lehet, ez képtelenség, csak fatális tévedés, talán egy másik kórházban fekszik, vagy már haza is engedték.

A doktor hosszasan nyugtatott és a kezembe nyomta a csomagot. Nem akartam elvenni, mert az megtestesülése volt annak a ténynek, hogy életem egyetlen és igazi szerelmét ezúttal mindörökre elvesztettem.

Az ajándékomat jó ideig nem bontottam ki. Előtte magyarázatokat akartam találni a történtekre. Mindenkinek megvolt a sajátja… A főorvos azt mondta, hogy a fejemre mért ütéstől agyrázkódást kaptam. A pszichológus szerint sokkos állapotba kerültem. Az ezoterikus barátnőm váltig hajtogatta, hogy az őrangyalom vigyázott rám. A történetem elolvasása után feltehetőleg mindenkinek meglesz a saját álláspontja…

***

Karácsonykor nyitottam ki a születésnapi meglepetésemet. Egy zsebóra volt. Gyönyörű, kézzel készített remekmű. Az elején egy erdőrészlet pompázott, fákkal, madarakkal és egy játékos mókussal. A szívem hasadt meg a veszteség súlyától. Felpattintottam. Az óralap felé a nevem volt gravírozva. Alá pedig mindössze csak ennyi, nemes egyszerűséggel: „Szeretlek.”

Az óra nem járt. A metróban történt katasztrófa pillanatában állt meg, biztosan az ütéstől. Nem akartam, hogy tudatosuljon bennem, de ott zakatolt bennem: ugyanebben a pillanatban veszítettem el őt.

Sokáig zokogtam a karácsonyfa tövében, az ujjaim görcsösen markolták a zsebórát. A könnyeim elapadta után átjárt valami nyugalom, boldogság és kimondhatatlan hála. A veszteség érzése a gyertyák füstjével együtt a semmibe szállt. A megnyugvás simogatta a szívem és a lelkem. Elvesztettem. Pótolhatatlanul. De azért, mert volt mit elveszítenem. Csodálatos gyerekkorunk volt együtt, ami gyönyörű szerelemmé érett. Felnőttként pedig ajándékba kaptam egy vele eltöltött felejthetetlen délutánt. – Sokkal több mindenem volt, mint amiben a legtöbb embernek valaha része lehet.

Remegő kézzel húztam fel a zsebórát. Azóta is szorgalmasan ketyeg a kis szerkezet, de tudom, hogy egyszer minden felhúzás ellenére is meg fog állni. – A halálom pillanatában.

Bodor Cs. Mária