Antal, az utazásszervező

Írta:  2014. máj. 22., csütörtök 10:52

Mai napig emlékszem az első találkozásomra Antallal. Magas, szikár, idősödő úriember volt. Az a típus, aki szeretnék lenni idős koromra, ha férfinak születek. A modora, a beszéde, minden egy igazi úriembert idézett. Szemei világosak voltak, régen sötét kékek lehettek, de ekkorra már halványra szívta őket az idő. Egyenes tartásán jól festett a fekete öltöny. Általában ilyet hordott, télen egy hosszú világos barna kabáttal. Ilyenkor is volt nála kalap, és fehér sálját úgy tudta levenni, mint senki más. Haja ősz volt, feltételezéseim szerint korán megőszülhetett, és ez még vonzóbbá tehette.


1985-ben kerültem a nyomtatványboltba. Előtte egy nagy gyárban dolgoztam mint "irodista", de akkoriban már érezni lehetett a változás szelét. Egy szülői jó barát azt tanácsolta, hogy inkább egy kisebb helyen vállaljak munkát, hátha azok "megmaradnak". Nehezen hittem neki, de mégis hallgattam rá. S az idő az ő meglátásait igazolta, hiszen a nagy gyárak a következő években egymás után szűntek meg. Az én nyomtatványboltom is kalandos életet futott be papíron, folyamatosan új tulajdonosai voltak. 15 év alatt legalább hat tulajdonosi váltást éltem meg, én mégis maradtam a helyemen, és különböző cégnév alatt végeztem a munkámat ugyanott, ugyanúgy. Merthogy ránk valahogy szükség volt, nem úgy, mint a termelő üzemekre. Talán mi azért maradtunk fenn, mert azok felszámolásához biztosítottuk a nyomtatványokat.

 

Antal1


Amikor először találkoztam Antallal, még csak pár napja dolgoztam a boltban. Azt se tudtam, mi hol van. Bejött, udvariasan köszönt, majd mondta, mit kér. Összeráncolt homlokkal néztem körbe a kis helyiségben, hogy hol is lehet az az áru. Ő kedvesen megmondta, hol találom. Vagy a segítőkészsége miatt, vagy a kisugárzása miatt jegyeztem meg őt.


Az élet furcsa sebességben telik. Minél idősebbek vagyunk, annál hamarabb telnek a napok, és annál jobban emlékezünk a távolabbi múltra, mint a tegnapra.
Fiatalként belevesztem az aznapba, és sokára tűnt fel, hogy mindig ugyanazt vásárolja: tintát bélyegzőhöz. Nem vitt nyomtatványokat, vagy üres papírokat. Kedves volt, de igazából nem beszélgettem vele. Most már úgy gondolom azért, mert mindig az aktuális problémáim kötöttek le. Például az, hogy a vőlegényem elhagyott egy három gyerekes családos asszony miatt, akibe teljesen belehabarodott. Akkoriban még nagyon megszólták a harminchoz közeli egyedülálló nőket, és kínosan próbáltam elkerülni a vénlány státuszt. Sokféle fazonnal elmentem randizni, s azt hiszem az általuk okozott permanens lelki gyötrődések sem hagyták, hogy a mindennapjaimra úgy figyeljek, ahogyan az érdemes lett volna.


Az egyik barátom egyszer kezet emelt rám, és akkor örökre véget ért a férjkeresési hadműveletem. Máig nem értem miért tette, hiszen nem érdemeltem meg, és azt sem értettem meg soha, hogy a zűlött életű lánykák miért fogták ki a legjobb halakat. Nemes egyszerűséggel: feladtam ezirányú próbálkozásaimat.


S kinyílt a szemem a világra. Ráébredtem, hogy a munkahelyemen nem csak nyomtatványokat kell adnom az embereknek, hanem kedves szavakat is, merthogy abból az új rendszerben valahogy mindenkinek kevés volt. Panaszban derékig álltunk, de mosolyból és reményből oly kevés volt.


Sokszor nem úgy ment, mint kellett volna, mert néha háborúnak éreztem a létfenntartásomat. Nehéz volt megélni, s bár egyedülálló voltam, a szüleim életében egyre fontosabb támasszá váltam. Aztán úgy az évezredforduló környékén, negyvenévesen sokféle betegség választott gazdájául. Nem örültem neki, és egyre keservesebben teltek a napjaim.


Antal továbbra is jött, és mindig vitte a bélyegzőbe a tintát. Miután már nem érdekeltek a férfiak, a memóriám is jobb lett, és kívülről tudtam a legtöbb vásárlónk számlázási címét. Antal a "Cyrano Bt." nevére kért számlát, melynek székhelye a közeli kisvárosban volt. Néha jártam arra, de nem emlékeztem, hogy valaha láttam volna bármi ehhez a cégez köthető kiírást, reklámot. Erre az észrevételemre Antal csak mosolygott: "akinek valóban szüksége van a szolgáltatatásainkra, az megtalál minket".
Antalon egyébként nem fogott az idő. Lehet csak azért, mert ahogyan magam is idősödtem, már nem láttam olyan öregnek mondjuk egy ötven évest, mint huszonöt éves koromban. Egyre távolabbra tolódott ki bennem az öregség kezdete. Azért Antal szokatlanul jól dacolt az idővel. Fekete öltönyében továbbra is fess úriember benyomását keltette.
Továbbra is csak tintát vásárolt, s nem tette szóvá, hogy annak ára többszörösére emelkedett az elmúlt pár évben. Mély beszélgetéseket sosem folytattunk egymással, de pár kedves szavunk mindig volt a másikhoz. Azt hiszem, az életem biztos pontja Antal és a tintavásárlása volt.


Az idő okozta sérülések testemen napról napra mélyültek. Általában türelmes voltam magamhoz, és továbbra is kedves és megértő másokhoz. Persze néha engem is kikezdett a fájdalom, és elhatároztam, hogy alaposan kivizsgáltatom magam.
Közben rendületlenül dolgoztam tovább, sőt időközben nyomtatványboltunk kibővült, egész nagy papírírószer bolt lettünk, ahol mindenféle dolgot lehetett kapni, és már számítógéppel írtam a számlákat. Egy-két alkalmazott is került a szárnyaim alá. Fiatalok voltak és rettentően mások, mint egykor én. Őket is meghallgattam és próbáltam segíteni nekik, de nem hinném, hogy megértették, valójában mit is mondok nekik.


Az orvosok közben kiderítették, hogy menthetetlen beteg vagyok. Egy ritka betegség szedte rajtam a vámját. Sok jóval nem biztattak, bár teljesen őszinték sem voltak. Ha azok lettek volna, akkor felkészítettek volna a történtekre.
A kórházból hazafelé buszom áthaladt Antal kisvárosán, s életemben először megláttam a főutcán a Cyrano Bt. tábláját. Persze lehet, hogy csak hallucináltam, és csak látni akartam, mindenesetre egy viszonylag apró, olyan 30*20 centiméteres aranyozott táblába láttam begravírozva a nevet. A napfény csillogott az elegáns táblán. A buszból hosszan utána is néztem, és elhatároztam, hogy megmondom Antalnak, hogy végre nem csak a számlatömbben találkoztam a bétéjével.
Kevés embernek mondtam el a szörnyű helyzetet. Ők megvigasztaltak és erőt merítettem belőlük. Úgy döntöttem, vállalom a hosszú és esetenként sajnálatosan fájdalmas kezeléseket.
A buszon ülve pozitív gondolatokkal próbáltam erősíteni szervezetemet. S hiába leselkedtem, nem láttam meg azt az aranytáblát.

Antal2
Még a kórházban is vidámságot vittem az emberek életébe. Meghallgattam őket, és vigaszt szolgáltattam. S volt időm olvasni. Utoljára az 1980-as évek végén volt erre időm, amikor a nyomtatványboltom először cserélt gazdát, és a régi tulaj már nem, az új meg még nem rendelt árut, és az üres boltban ülve olvastam hosszú órákon át. Egyszer még Antal is bejött. Elnézést kért a zavarásért, és amikor kiment a boltból, visszanézve nem jó olvasást kívánt, hanem sok erőt a szolgálathoz.
A kezelések felettébb fájdalmasak voltak. S természetesen eredménytelenek. Egy este Christianna Brand Az apák bűnei című novelláját olvastam. Egész éjjel nem aludtam, mert rájöttem, hogy én nem leszek jól már soha többé. A novellában a bűnevők vették át a megboldogult bűneit és terheit, én pedig az általam meghallgatottak lelki nyavalyáit szippantottam be. Megértettem, hogy egyszerűen csak megteltem, hogy vége. A kevés szerettem, akikkel valódi sorsközösségben éltem, már mind elhagytak. Minden tettem, amivel másoknak segítek, az én életerőmet meríti ki, melyet feltölteni nem tudok. Viszont képtelen vagyok nemet mondani is. Mondd a rózsának, hogy ne illatozzon, mert hamarabb elpusztul... A kezelések nem segítettek, legalábbis közel sem annyira, amennyire a velük járó fájdalom indokolttá tette volna. Nem vágytam további erőltetett életre, de szenvedésre sem.
Reggel közöltem az orvossal, hogy hazamegyek.


Hazafelé a buszon ülve, merthogy a mentő sokára jött volna, inkább a tömegközlekedés hagyományos módját választottam, az aranyozott tábla vigasztalóan nézett rám.


"akinek valóban szüksége van a szolgáltatásainkra, az megtalál minket"


Pár napig tépelődtem, és nem tudtam eldönteni, hogy hülye vagyok, vagy őrült. Azt sem tudtam, mit fogok tenni, vagy egyáltalán, mit fogok mondani, csak annyit, hogy mást már nem veszíthetek, csak a fájdalmat és a szenvedést.
Nem voltam túl jól akkor sem, amikor lenyomtam a Cyrano Bt. ajtajának kilincsét. Ha valaha is elgondolkodtam volna azon, hogy milyen lehet Antal irodája, ilyennek képzeltem volna el. Elegáns, visszafogott, és diszkrét.


Egy fiatal hölgy ült egy közepes méretű tölgyasztalnál.
- Antalhoz jöttem. - mondtam ki az egyetlen mondatot, amivel nem csináltam bolondot magamból.
- Anikó, már vártam - nyílt ki a hölgy asztala mellett alig észrevehető párnázott ajtó. Könnyed léptekkel odajött hozzám és karomat a karjába fonta, úgy vezetett az irodája felé. - Jöjjön, van miről beszélgetnünk.


Szóról szóra nem tudom idézni szavait, de legjobb tudásom szerint visszaadom őket.


- Maga egy nagyon kedves hölgy, vagyis egy segítő. És mi is segítők vagyunk, csak másik irányban. Maga azoknak segít, akik itt vannak, mi azoknak, akik el akarnak utazni. Persze az utazás nem midig olyan egyszerű, mint ahogyan azt szeretné az ember. A behívó általában váratlanul jön, ezekben az időkben különösen, mert sokan úgy hiszik, hogy ők örökre itt maradnak. Kevesen készülnek fel rá... S vannak mások, akik hiába várják, csak nem akar megérkezni. Siettetnék, de ez egy rendkívül kényes kérdés, ami számtalan morális kérdést vet fel. A legtöbb vallás tiltja az utazásnak ezt a módját, s nem is véletlenül... Anikó, láttam a szemeiben, hogy sokszor felmerült Önben, mivel is foglalkozik a Cyrano Bt. Nos, utazást szervezünk. Ezeket a kényesebb utazásokat. Nem avatkozunk bele, nem biztatunk senkit, de akinek szüksége van ránk, az megtalál bennünket, ahogyan Maga is... A körülményeket szervezzük meg, hogy az utazás egy korábbi időpontra hozódjon. Finom behatások, semmi erőszak.
Azt mondta, gondoljam át, hogy mikor akarok utazni, várok-e arra, ami még biztosan odébb lesz, és talán a falat is lekaparom addig a fájdalomtól, vagy igénybe veszem a szolgáltatásukat. Felhívta rá a figyelmemet, hogy szép napjaim biztosan lesznek még, hiszen azok mindenkinek vannak, aki nyitott szemmel él, de mérlegeljek.


Túl sokat nem kellett töprengenem. Meghallgattam egy ismerősöm panaszáradatát, ami megmaradt erőimet is legyűrte.


Egy nagy halom papír várt a Cyrano Bt-nél. Mindet ők gyűjtötték össze, engedélyek, hozzájárulások voltak cégektől, hivataloktól, és mindegyiken ott volt a Bt. bélyegzője. Akkor esett le, ha lenne olyan statisztika, ami az elmúlt évtizedek életbe belefáradtak „váratlan" halálozási rátáját mutatná, és azt egybevetném Antal bélyegzőtinta fogyasztási görbéjével, akkor kísértetiesen hasonló vonalat látnék.
Az ő részükről egyik dokumentumon sem volt aláírás, vagy szignó, csak a bélyegző, mégis biztos voltam abban, hogy a papírokkal minden a legnagyobb rendben van.
Megígérték, hogy az utazás csak engem érint, nagyon körültekintően járnak el, és potyautas sosincs. Nekem csak egyetlen papírt kellett aláírnom, melyen vállaltam tettem következményeit, minden létező fórum előtt. Az utazásommal kapcsolatban sok információt nem kaptam, nehogy a gyanú árnyéka vetüljön bármelyik félre is.

 

Antal3


Nem búcsúzkodtunk túl vehemensen Antal irodájában, egyszerűen csak megszorította a kezem és jó utat kívánt. Antal szemeibe néztem. Akkor utoljára volt időm elgondolkodni az idő furcsaságairól. 43 évesen, a halál küszöbén Antal életkora ismét másnak tűnt. Mennyire idősek is azok a szemek! Nem 70, 75, vagy 85 éves szempár nézett rám. Akár e számok többszöröse is lehet... Mégis ott bujkált bennük valami kortalanság, időtlenség és nyugalom.


Most hogy vagyok? Köszönöm, jól. Nem félek. Hiszen ez is csak egy kaland, mint minden utazás.

2018. április 20. Péntek
Tivadar, Odett

Aktuális kérdés

Hogyan tetszik az oldalunk?
  • Szavazatok: (0%)
  • Szavazatok: (0%)
  • Szavazatok: (0%)
  • Szavazatok: (0%)
Összes szavazat:
Első szavazat:
Utolsó szavazat:
 
Powered by Sexy Polling
 

Életmód