Mesék Szüvellőről és Rozikáról

Írta:  2013. augusztus 02., péntek 06:49

Rozika és a tó tündére

Nem messze Pécstől, hegyek és dombok között élt Rozika családjával egy kis faluban. Itt élt, amióta megszületett, pontosan hét éve és szinte mindenkit ismert, akik az utcájukban laktak, a templommal szemben. Természetesen az utcában lakók mind tudták, ki az a copfos, állandóan mosolygó kislány, hiszen szülei, nagyszülei és még azoknak a szülei is a faluban éltek már hosszú idő óta. Minden reggel, amikor elindult az óvodába nagymamájával, akit a többiek Marika néninek hívtak, elmentek egy gyönyörű park előtt, ami egy nagy kastélyhoz tartozott.

Szuvello1Nagymamája mesélte, hogy a kastélyban réges-régen, amikor ő még kislány volt, egy öreg gróf lakott és mindig a hegedűjével a kezében sétált a faluban vagy a kastély parkjában. Rozika minden reggel hallotta a csodás történetet, hogy az öreg gróf fiatal korában járt egy messzi országban, Skóciában és ott beleszeretett egy hercegnőbe, aki azt mondta neki, ha egy ugyanolyan kastélyt épít a messzi Magyarországon, mint amilyenben felnőtt, akkor hozzá megy feleségül. Amikor reggelente elmentek a park mellett és benézett a kerítésen keresztül, mintha látni vélte volna a gyönyörű kis hercegnőt a tavacska partján a hatalmas fűzfák lehajló ágai között. Alig várta, hogy induljanak az óvodába. Mindig remélte, hogy azon a napon megint látni fogja őt. Nagymamája viszont elmesélte, hogy a hercegnő nem tudott elszakadni a szüleitől és egy ilyen távoli országba költözni, ahol a gróf már várta a kastélyában. Mindig csak halogatta a nagy utazást és a végén mindketten megöregedtek.

Rozika nagyon kíváncsi volt, ki lehet az a gyönyörű hercegnő, aki a tó partján sétál minden reggel és pillangók kísérik mindenhová. Próbálta megkérdezni nagymamájától, de ő nem látta sosem. Egy szép nyári napon, amikor osztálytársai elmentek szüleikkel kirándulni, Rozika otthon maradt. Az ő szüleinek dolgoznia kellett. Anyukája egy boltban dolgozott, ahol gyönyörű szép ruhákat árultak, amiket ő is készített, és Rozika szemében igazi hercegnők hordták őket, mikor bálba mentek. Édesapja pedig az állatokat gyógyította, így nagyon sokszor még hétvégén is dolgoznia kellett, hiszen a betegei nem tudtak várni. Nagymamája lakott velük és vigyázott rá, míg szülei távol voltak.

De térjünk vissza a szép nyári naphoz. Ezen a gyönyörű és nagyon meleg júliusi napon Rozika egyedül volt otthon nagymamájával, aki megkérte, hogy menjen el Pista bácsihoz és kérjen tőle egy kis mézet, mert süteményt szeretne sütni. Pista bácsi nem lakott messze és Rozika már máskor is volt nála nagymamájával, de most először mehetett egyedül. Vidáman indult el kicsi kosárkájával. Pista bácsiék a templom melletti utcában laktak, így el kellett mennie a kastély mellett. Gondolta, ha már arra jár, megnézi, hátha újra ott sétál a kis hercegnő a pillangóival. Óvatosan ment a kerítés mellett, nem akarta megijeszteni őket. Piroska, az egyik pillangó, akinek a társaitól eltérően hatalmas piros szárnyai voltak, innen kapta a nevét is, már korábban észrevette, hogy valaki figyeli őket a kerítés túloldaláról. Elhatározta, megkérdezi tőle, mit szeretne, mivel őket nem láthatja akárki, csak a nagyon jó gyerekek. Amint meglátta Rozikát, repült is felé és már messziről kiabálta:

 

Szuvello2

-         Ki vagy te és mióta látsz minket?

Rozika először megijedt, mert nem gondolta, hogy a pillangók beszélni is tudnak, de Piroska olyan szép volt és nagyon örült annak, hogy végre őt is észrevették a tóparti lények.

-    Rozika vagyok – válaszolta – és már nagyon régóta látlak titeket a hercegnővel. Szerettem volna megkérdezni, játszhatok-e veletek én is.

Piroska meglepődött, aztán kacagva válaszolta:

-    Mi is észrevettünk téged és úrnőnk, Szüvellő nem hercegnő, hanem a tó tündére. Ha szeretnél bejönni hozzánk játszani, akkor meg kell kérjed a kapu mellett lakó idős János bácsit, hogy engedjen be téged a parkba. De el ne mond neki, miért akarsz bejönni! Ő nem tudja, hogy mi itt élünk és más sem láthat minket! Ugye nem meséltél rólunk senkinek!

Rozika kicsit megijedt, mivel nagymamáját már régóta kérdezgette arról, hogy látja-e azt a gyönyörű hercegnőt a tóparton. Ekkor vette csak észre, hogy már nincsenek egyedül, mert a többiek is mind odarepültek Piroskához és kérdezgették, miért nem megy vissza közéjük táncolni. Szüvellő, a tó tündére is kíváncsi lett, hova lettek kis barátai és ő is ott állt nem messze egy borostyánnal fedett nyárfa mögött. Rozika elcsodálkozott. Most vette csak észre, hogy Piroskának picike korona van a fején és Szüvellő gyönyörű aranyszínű haja egészen a derekáig ér, gyöngyök csillognak benne, fején pedig virágokból font koszorú van. Az ámulattól szóhoz sem jutott. A pillangók és Szüvellő mosolyogtak és már egyáltalán nem féltek tőle, hanem hívták, menjen velük játszani. Elmagyarázták, hogy János bácsi, a portás nem fogja bántani, szereti a gyerekeket és a többi idős ember is, akik a kastélyban élnek. Rozikának újra eszébe jutott az, amit Piroska mondott és megijedt, mivel nagymamájának elmesélte, mit lát a tó partján, de Szüvellő megnyugtatta:

-   Ismerjük jól Marikát.

-   Marikát? – kérdezte meglepetten Rozika.

-   Marika – folytatta Szüvellő –, a nagymamád sokat játszott velünk, amikor kislány volt, de megígérte, hogy nem meséli el senkinek, mert csak akkor élhetünk békességben az emberek között. Azonban neki sem mesélheted el, hogy most te leszel a mi kis játszótársunk!

Rozika nagyon boldog volt. Megígérte, hogy nem meséli el senkinek és másnap újra eljön, megkéri János bácsit, engedje be, de most már sietnie kell, mert nagymamája nagyon várja a mézet és el kell mennie még Pista bácsiékhoz is. Szüvellő, Piroska és a többi pillangó nagyon örültek és megígérték, megvárják, míg visszaér. Sietett Rozika a mézért, Pista bácsi már oda is rakta a kis üvegben az asztalra és megdicsérte, milyen ügyes, hogy már egyedül is elment hozzájuk. Ahogy szaladt hazafelé, átment a patak fölötti kis hídon, meglátta új barátait a kastély kerítése mellett és integetett nekik, nem vette észre, hogy a járdán egy kis lyuk van, pedig nagymamája már hányszor mondta, hogy vigyázzon, és ne szaladjon annyira. Megbotlott és elesett, a méz pedig mind kifolyt a járdára. Sírt Rozika, hogy most mi lesz, a nagymamája hogyan fogja megsütni a finom mézes süteményt, mire szülei hazaérnek a munkából. Szüvellő és Piroska látták, mi történt és segíteni akartak kis barátnőjüknek. Tanakodni kezdtek, vajon mit is tehetnének, hogyan segíthetnének Rozikának és már öregedő, régi barátnőjüknek, Marikának. Még emlékeztek, milyen finom süteményeket hozott nekik régen. Amint ezen törték a fejüket, Szüvellő egyszer csak zümmögést hallott a füle mellett és már tudta, ki segíthet nekik. Aranka, a méhek királynője repült hozzájuk, aki szintén látta, mi történt Rozikával.

Szuvello3

-   Aranka! – kiáltott fel Szüvellő – Csak te tudsz nekünk segíteni! Kérlek, szólj a méhecskéidnek. Nekünk annyi virágunk van itt a tóparton, biztosan tudnátok egy kis mézet adni Rozikának.

Aranka nagy örömmel segített, hiszen mindenki ismerte Rozikát a tündérek és állatok világában. Tudták, hogy mindig vigyáz rájuk és segít nekik, ha bajba kerülnek. Gyorsan megfújatta testőreivel a harsonákat és kihirdette méhecskéinek, hogy mindenki azonnal segítsen mézet gyűjteni és hordják Rozika kis üvegébe. Hipp-hopp megtelt a pici üveg és már Rozika sem sírt.

-   Látod Rozika – mondták neki – nem történt semmi baj! Siess haza, nagymamád már biztosan vár, de vigyázz, el ne ess újra!

Rozika megköszönte új barátainak a sok segítséget és boldogan sietett haza nagymamájához, aki már nagyon várta és el sem tudta képzelni, hol lehet az ő kis unokája. Látta, hogy nagyon sietett és azt is észrevette, hogy a méznek nem olyan színe van, mint annak, amit Pista bácsitól szokott venni. Kérdezte is Rozikát, merre járt, de ő nem mondott semmit, hiszen megígérte Szüvellőnek, Piroskának és Arankának. Nagymamája nézegette egy ideig a mézet, aztán megkóstolta és hirtelen eszébe jutott, hogy amikor ő pontosan annyi idős volt, mint Rozika, milyen gyakran evett hasonlót a kis tó partján. Nézte Rozikát és szemében meglátta azt a csillogást, amire gyermekkorában azt mondták a többiek, hogy olyan a szeme, mintha állandóan nevetne. Tudta már, merre járt Rozika és kitől kapta a mézet, de egyszer régen ő is megígérte kis barátnőinek, hogy sosem fog mesélni róluk, így nem kérdezte többé, honnan hozta a mézet, csak az ablakpárkányra tett egy szál margarétát köszönetképpen.

 

 

A papkerti barack

 

Rozika azóta a júliusi nap óta gyakran elment a tó partjára játszani Szüvellővel, Piroskával és a többi pillangóval. A kastélyról is sok mindent megtudott azoktól az idős emberektől, akik ott éltek. Elmesélték neki, hogy nagyon régen, amikor az ő nagymamája, Marika néni olyan kicsi volt, mint most ő, meghalt az öreg gróf és a kastélya üres maradt. Később otthonná alakították olyan emberek számára, akik nem akartak egyedül élni és ezért jöttek ide. János bácsi eleinte furcsállotta, hogy egy pici kislány kéri, engedje be a parkba, mert a tónál szeretne virágot gyűjteni és nézegetni a pillangókat, de hamar megszerették Rozikát, mivel mindenkihez kedves volt és vidámságot hozott az ódon falak közé. Féltették is, nehogy valamilyen baj érje a tóparton, de ő megnyugtatta őket, vigyázni fog és nem megy közel a vízhez. Szüvellő, Piroska és a többi pillangó pedig nagy örömmel várták, hisz mindig hozott nekik valamit ajándékba.

 

Ezen a szép augusztusi napon is látták, ahogy kis kosárkájával végigmegy a kerítés mellett és csönget a kapunál János bácsinak. Szüvellő ott ült kedves fűzfája árnyékában egy rég kidőlt fa törzsén, melyet puha moha borított. Barátnői most is ott voltak körülötte és próbálták jobb kedvre deríteni, mert már reggel észrevették, valami történhetett és nem tudtak rájönni, vajon mi.

-   Rozika! – kiabálták, ahogy meglátták – Kérünk, segíts nekünk! Szeretnénk újra hallani Szüvellő csilingelő kacagását.

A park virágai is halkan susogták a lágy szellőben:

-   Rozika, kérünk téged, segíts nekünk! A nap is melegebben süt le ránk, ha Szüvellő táncol a réten.

Rozika el sem tudta képzelni, mi történhetett, hogy barátnője nem táncol és nevet reggel óta. Sietett hozzá, de már messziről látta, hogy Szüvellő sír. Még sosem látta sírni. Könnycseppjei a földre hullva apró gyöngyökké váltak, melyek a tó vizébe gurultak. Vajon mennyi gyöngy lehet a tó fenekén, gondolta Rozika. Amint odaért hozzá, rögtön meg is kérdezte, mi történt, miért sír, hisz még sosem hallott arról, hogy a tündérek szomorúak is lehetnek.

-    Nincs semmi baj Rozika – válaszolt Szüvellő –, csak eszembe jutott, hogy már nagyon hosszú ideje nem ehettem abból az édes, mosolygó barackból, ami a papkertben terem, mivel senki nem tudott elmenni és hozni a kert őrzőjétől, Balambértól.

-    Balambér? Ki ő és hol lakik? – kérdezte Rozika. Még sosem hallott arról, hogy valakit így hívnának a faluban.

-    Balambér a papkert és a barackfák őrzője már több mint ötszáz éve. Nagyon kedves manó, régi jó barátom, de már annyira öreg, hogy nem tud eljönni hozzánk a tóhoz és nincsen segítője, akit elküldhetne, Piroska és a többi pillangó pedig nem olyan erősek, hogy elbírnának egy kosárka, mosolygó barackot. – hagyta abba a sírást és mesélt barátjáról Szüvellő.

Rozika már tudta, mit kell tennie. Felkapta kis kosárkáját és indult is, hogy hozzon néhány barackot a tündérnek, de amint lépett kettőt, menten meg is állt. A papkert itt van a kastély mellett és még sosem látott a templom mellett barackfákat, másik papkertről pedig nem tudott a faluban.

-   Szüvellő – fordult a tündérhez –, a mi falunkban nincs barackfa a papkertben.

-   Réges-régen nem itt állt a templom, hanem a domb tetején, amerre ma Vajszló-felé visz az út a falu végén jobbra. Ott állt a nagy templom és messzi vidékekről jöttek oda az emberek. A szerzetesek, akik itt éltek, ültették be barackfákkal a kertet, és mint minden kertnek, ennek is lett egy őrzője. Ő Balambér. Ha nem akarna neked barackot adni, mond neki a következő versikét: Balambér, Balambér, tündér küldött, jer elém! Hozz barackot kosaramba, Szüvellőnek viszem nyomban!

Ezután elmagyarázta neki barátnője, hogyan is juthat be a kertbe a sűrű növénykerítésen át és megnyugtatta, hogy az állatok sem fogják megijeszteni, mivel minden élőlény a környéken tudja, hogy Rozika a tó tündérének barátja. Most már tudta, hova kell mennie, hisz szüleivel gyakran járt arra, amikor a szomszédos faluba mentek ismerősöket látogatni. A falu végén, a nagy kanyarnál volt egy domb és annak a tetején egy erdőcske. Arra is emlékezett, hogy nagymamája tényleg papkertnek hívta, mert a falu öregjei még tudták, valaha ott állt a nagy templom és a paplak. El is indult, hogy megkeresse Balambért és kérjen tőle néhány barackot. Hamar odaért a falu végére, felmászott a dombtetőre, ahol meglátta, milyen nagy is az erdő, amit lentről olyan kicsinek gondolt. A növénykerítésen megtalálta a bejáratot és nem hallott semmilyen ijesztő neszt az erdőből, de mégis megijedt, vajon megtalálja-e a kert őrzőjét mielőtt még késő lesz, és szülei keresni kezdik.

 

-   Balambér, Balambér! Hol vagy? – kiabálta, ahogy csak a torkán kifért – Szüvellőnek kérnék barackot, mert nagyon szomorú és csak így tudunk újra mosolyt csalni az arcára.

Az öreg Balambér már korábban észrevette a kislányt, de elbújt az egyik fa mögé. Nagyon régen nem látott erre embert és még régebben hallotta, hogy valaki őt kereste volna. Amikor meghallotta, hogy a kislány Szüvellő nevét mondja, kicsit bátrabb lett, de még mindig félt, nem mert előbújni rejtekéből.

-   Ki vagy te és miért kérsz a barackomból? Honnan tudjam, hogy tényleg Szüvellő küldött téged? Mivel tudod ezt bizonyítani? – kérdezte.

Ekkor eszébe jutott Rozikának a versike, amit Szüvellő tanított neki, ha az öreg manó nem akar barackot adni. nyomban rá is zendített:

-   Balambér, Balambér, tündér küldött, jer elém! Hozz barackot kosaramba, Szüvellőnek viszem nyomban!

Ahogy meghallotta Balambér a versikét, már tudta, hogy tényleg a tündér küldte a kislányt. A szerzetesek, akik féltve gondozták a mosolygó barackokat, régen elmentek innen, csak ő maradt egyedül a kertben. Eleinte még sokan jártak oda és ő mindenkinek adott a barackból, de az emberek visszaéltek jóságával, megdézsmálták gyönyörű fáit, leszakították ágaikat, letaposták a kert virágait. Attól az időtől fogva nem adott a manó senkinek a gyümölcsből, csak a tündéreknek, az embereket pedig elijesztette azzal, hogy sűrű indákkal növesztette körbe a kert szélén álló fákat és az ott élő állatokkal mindig nagy zajt csaptak, ha valaki közelített. Furcsállotta is, hogy a kislány oly könnyedén bejutott a kertbe, de már mindent értett és egyszeriben Rozika előtt termett.

Szuvello4

-   Balambér vagyok! – mondta abban a pillanatban.

Rozika a csodálkozástól szóhoz sem jutott. Még sosem látott ilyen fura kis embert. A térdéig épphogy ért. Nagy szakálla volt, ami szinte a földet söpörte volna, de a manó sálként hordta a nyaka körül. Hatalmas kalapja egy gyönyörű harangvirág volt és zöld kabátkája gomblyukában is virágok nyíltak. Ilyen szépeket még sosem látott előtte, csak ott, ahol Szüvellő táncolt.

-     Rozika vagyok – mondta, miután felocsúdott álmélkodásából.

-     Rozika, Rozika – ismételgette Balambér – még sosem hallottam rólad, de nagyon ismerős vagy nekem. Egyszer régen, nagyon régen járt nálam egy kislány, hasonló korú lehetett, mint te és neki is ilyen szép kék szemei voltak és kis kosárkája. Már nem tudom, hogy hívták.

-     Tudnál nekem néhány mosolygó barackot adni? – szakította félbe Rozika a manót, mivel látta, hogy gondolatai már valahol messze járnak és inkább a rég nem látott kislányra gondol.

-    Persze, hogy tudnék! Már idejét sem tudom, mikor küldhettem Szüvellőnek utoljára barackot. Sajnos a lábaim már nem olyan fürgék, mint amikor még fiatal voltam és nem tudok olyan messzire menni. Örülök, hogy megint adhatok neki belőlük.

Rozika nagyon boldog volt, hogy nem kell üres kosárkával visszamennie a tóhoz, de csak most vette észre, milyen magasan vannak a kert legszebb gyümölcsei. Vajon hogy tudja Balambér leszedni a barackot, jutott eszébe, de a manó is észrevette, mire gondolhat Rozika.

-     Barackfáim hajoljatok, gyümölcsötök hol mosolyog. Tündéreknek küldöm őket, hozzon nekik víg örömet!

Szuvello5

A fák, mint engedelmes szolgák sorra hajoltak meg Balambér előtt és engedték, válogasson kedvére legszebb gyümölcseik közül. Rozika tátott szájjal állt az öreg manó mellett, aki gyorsan telerakta kis kosarát mosolygó barackokkal, olyan szépekkel, amilyeneket még sosem látott előtte.

-  Tele a kosárka – szólalt meg ekkor Balambér – most már indulhatsz haza, mert lassan kezd sötétedni és szüleid biztosan keresni fognak.

Rozika megköszönte a barackot és sietett vissza a kastélyhoz. Már várták a pillangók a kerítés mellett, és amikor meglátták, hogy kosárkájából mosolyognak feléjük a papkerti barackok, repültek Szüvellőhöz, hogy jöjjön gyorsan, mert itt van, amire oly régóta várt. A tündér már messziről megérezte a barackok édes illatát és várta Rozikát az egyik hársfa árnyékában.

-     Köszönöm Rozika! – kacagott csilingelve Szüvellő – Már nagyon rég nem ehettem a mosolygó barackokból. Kérlek, vigyél haza belőle és a magját tedd el biztos helyre, mert egyszer még szükséged lehet rá.

Rozika sietett haza, ahol szülei és nagymamája már aggódva várták, mert nem szokott ilyen sokáig a faluban maradni. Amint meglátták, szaladtak elé a kapuból és kérdezgették, mit csinált ilyen sokáig, merre járt, de Rozika megnyugtatta őket, hogy csak egy barátjának segített, aki szomorú volt. Nagymamája, Marika ekkor látta meg kosarában a barackot és eszébe jutott, hogy nagyon régen ő is későn ért haza, kosarában pedig egy ugyanilyen mosolygó papkerti barackot hozott. Nem szólt semmit, csak mosolyogva magához ölelte Rozikát és megdicsérte, amiért olyan önzetlenül segített kis barátjának, ahogy kislány korában ő is tette.

 

 

Egy különleges meghívó

 

Rozika egy szép augusztusi reggelen arra ébredt, hogy valaki kocogtatja ágya mellett az ablakot. Álmosan nyitotta ki szemeit és meglepetten látta, hogy Aranka az, a méhek királynője. El sem tudta képzelni, mi történhetett, hogy ilyen korán felkereste őt, így gyorsan felállt ágyában, hogy elérje az ablakot és beengedje Arankát.

-   Jó reggelt Rozika! – mondta Aranka, miután megpihent egy kicsit a kislány tenyerén.

-   Jó reggel Neked is Aranka! De mond csak, miért jöttél ilyen korán? Délután úgyis találkoztunk volna a tóparton!

Aranka mosolygott egyet és már mesélte is, mi az a komoly indok, amiért már reggel ekkora kockázatot vállalt, hogy eljöjjön Rozikához úgy, hogy bárki megláthatja az emberek közül, akik nem igazán szeretik a méheket, így akár nagy veszélybe is kerülhetne.

-  Rozika, ma ünnepség lesz nálunk és szeretnénk megkérni valamire. Tudjuk, hogy délelőtt a szüleiddel a városba mész és azt is mondtad, hogy elmentek megnézni a nagy négytornyú templomot, ami előtt a sok gesztenyefa áll. Ugye elmentek?

-  Igen, nemsokára mennem is kell, mert édesanyám vár a reggelivel és felhúzhatom a szép ruhámat, amit a születésnapomra kaptam. De mond, mit szeretnétek kérni?

-  Szüvellőnek ma van a születésnapja és…

-  Miért nem ezzel kezdted??? Nekem miért nem szóltatok erről? Ajándékot kell készítenem neki és most nem tudom, hogy mikor, mert nem leszek itthon. Ráadásul még ötletem sincs, mit adhatnék én a tó tündérnek. – mondta szomorúan Rozika.

-  Ne aggódj! Ezért jöttem! – mosolygott a méhek királynője. – Arra gondoltunk, hogy Szüvellő egyik testvére már régóta szeretné őt meglátogatni, de egyedül nem tud eljönni hozzánk és méhecskéim olyan messzire nem tudnak elmenni érte. Cikázó Cili, a fecske mesélte, hogy találkozott vele és nagyon szomorú volt, hogy nem tud itt lenni ezen az ünnepen. Szüvellő ma 100 éves!

Rozika nagyon meglepődött. Nem gondolta volna, hogy a tó tündére, aki olyan gyönyörű és fiatal, ilyen öreg lenne, de már kezdte megszokni, hogy új barátai életkora és az ő időfogalmuk kicsit más, mint amit az emberek világában megszokott. Aranka pedig még azt is elmesélte neki, miért is olyan különleges a századik születésnap a tündérek életében, mert ők másképp élik meg az idő múlását és ezen a napon érik el a felnőtt kort és kapják meg azt a különleges tündérport, ami minden tündérnek van és mindig a legidősebb testvér ad belőle a titkos dobozból, amit ő kapott meg szintén a századik születésnapján. Szüvellő legidősebb testvére pedig itt él, nem is olyan messze, de már 900 éves is elmúlt és nem tud olyan könnyen utazni, mint régebben. Rozika boldog volt, hogy végre újra segíthet valamit barátainak. Meg is kérdezte Arankát, hogyan találhatja meg Szüvellő testvérét. A méhek királynője a következő tanácsot adta:

Szuvello9

-    A tündér a nagy templom gesztenyefáinak és virágainak őre már évszázadok óta. Keresd meg a legöregebbnek tűnő fát, amin van egy lyuk, és ha megtaláltad, csak állj a tövébe és mond a következő versikét: „Hol vagy, jer elő Illangó, vár rád a tóparti házikó. Húgocskád, Szüvellő százesztendős lett, illik, hogy felköszöntsed. Vár téged már sok barát, hogy átadd tündérek varázsporát.” Ha ezt elmondod, akkor biztosan meglátod, mert a tündérporról csak nagyon kevesek tudnak és azt pedig még kevesebben tudják, hogy hány éves a tó tündére.

Rozika megköszönte az útbaigazítást és megígérte Arankának, hogy sietni fog haza és remélte, hogy Illangó is vele tart majd. Gyorsan ment is reggelizni, mosakodni és szülei legnagyobb meglepetésére ő volt az első, aki elkészült. Csodálkoztak, mi ez a hirtelen változás, hiszen általában ő volt az, akire várni kellett, míg mindegyik kis barátjától szobájában el nem köszönt. El is indultak és hamarosan már ott is voltak a nagy templomtól nem messze. Rozika már látta a tornyokat és tudta, hogy ott kell lenniük a gesztenyefáknak is, csak azt kellett kitalálni, hogy találja meg a legöregebbet, és hogy fog beszélni Illangóval úgy, hogy a szülei nem veszik észre. Megfogadta, hogy nagyon jó lesz, mindenben szót fogad szüleinek, akik megígérték neki, hogy miután megnézték a templomot és környékét, játszhat kicsit a téren. Egyre izgatottabb lett, amikor édesapja megállt az autóval, kiszálltak és elindultak a tornyok felé. A kis utca végén már látta is a gesztenyefákat. Gondolkozott, vajon hol állhat a legöregebb. Kérdezgette is édesanyját, mióta állnak itt ezek a fák, de ő is csak azt mondta, hogy amikor ő annyi idős volt, mint most Rozika és eljött a szüleivel, már akkor is így néztek ki a hatalmas gesztenyék. Hamar elérték a szép teret és csak most látta, mennyi gesztenyefa él ott, így kicsit elkeseredett, hogy vajon olyan rövid idő alatt megtalálja-e Illangó gesztenyéjét, hisz hiába tudta, hogy egy lyuk van rajta, itt annyi fa volt és szinte mindegyiken volt kisebb-nagyobb lyuk, odú, amiben az itt élő madarak és bogarak laktak. A legnagyobb fák a gyönyörű szökőkút mellett álltak és arra gondolt talán valamelyik lehet Illangó otthona is. Anyukája és apukája kézen fogták és elindultak a lépcsőkön felfelé, és onnan már látta, hogy a nagy domb tetején áll a hatalmas templom négy tornyával. Rozika csak most vette észre, milyen hatalmas is az az épület, ahová mennek, és hogy a téren a sok régi kő mellett azért virágok is vannak a lépcső tetején.

Szüvellő.kép2.jpg

Odaértek a bejárathoz és meglepetten látta, hogy az egy hatalmas szőlő. Sok szőlőt látott már, hisz keresztapjának nagy szőlője volt és gyakran mentek oda szüleivel, nagymamájával. A szőlőlevelek között pedig kicsi gyíkok, madárkák és mindenféle apró állatkák bújtak el és a magasban, ahová csak apukája tudja felemelni, ott áll egy bácsi, aki a kezében tartja a nagy templomot és odaadja egy másik süveges bácsinak. Rozikának apukája meséli el, hogy a süveges bácsi egy püspök volt nagyon-nagyon régen, több száz évvel ezelőtt, akinek az a másik bácsi, az ország királya adta a templomot. Beléptek a nagy ajtón is, ami sok-sok aranyszínű kockából állt, amikben Rozika megint csak apró embereket látott és madárkákat. Anyukája emlékeztette, hogy a nagymamával otthon szoktak olvasni történeteket Noéról és az állatokról a bárkában, Mózesről és a többiekről. Rozika már emlékezett ezekre a történetekre, hisz kicsi kora óta mesélte őket nagymamája és kezdte felismerni őket. Bentről pedig kihallatszott a gyönyörű zene. A templom kicsit sötét volt a kinti napsütés után, de hatalmas lámpák világítottak és a falak is mind csillogtak. Minden olyan hatalmasnak tűnt, de nem félt, anyukája és apukája fogták a kezét és meséltek neki arról, milyen volt, amikor ez a templom gyönyörűen fel volt díszítve és mindenki, akit Rozika ismer itt ült a padokban, anyukája pedig gyönyörű fehér ruhában állt apukája mellett az oltár előtt. Szülei mindent megmutattak neki, benézhetett mindenhova és a nagy lépcsőkön is lemehetett. Ahogy mentek lefelé észrevette Sámsont, akinek épp vágták le a haját. Nagyon szerette ezt a történtet, neki is hosszú, gyönyörű szép haja volt, és amikor valamitől megijedt, nagymamája mindig azt mondogatta, nem kell féljen semmitől, hisz Sámson is milyen erős volt a hosszú hajával.

Szülei nagyon megdicsérték Rozikát, mert nagyon okosan és szépen viselkedett, még egy kis képet is kapott a szőlős kapuban ücsörgő bácsitól. Újra a téren voltak és már szaladt is lefelé a dombon, a gesztenyefákhoz. Anyukája kiabált utána, hogy vigyázzon, apukája meg szaladt utána, hogy még a lépcsők előtt elkapja. Megfeledkezett róla, hogy át kell mennie az úton a szökőkúthoz és egyedül sosem mehet, de apukája még időben odaért és megfogta a kezét. Az út túloldalán már szaladhatott is tovább. Ahogy elérte a szökőkutat, kezdte keresgélni a legöregebb fát, amin lyuk lehet, de majdnem mindegyiken volt. Arra gondolt, hogy sorban elindul és elmondja mindig a versikét, amit Arankától tanult, aztán majd csak megtalálja Illangót. Már a harmadiknál tartott, amikor elröppent mellette Cikázó Cili, a fecske és hangos csiripelésbe kezdett:

-    A másik oldalon próbáld, abban a fában lakik Illangó, amelyik a nagy rét mellett van a kút mellett!

Rozika megköszönte neki és már szaladt is a nagy gesztenyéhez. Körbejárta, de sehol nem talált rajta olyan helyet, ahol lakhatna valaki. Azért megpróbálta és mondta a versikét szép halkan:

-     Hol vagy, jer elő Illangó, vár rád a tóparti házikó. Húgocskád, Szüvellő százesztendős lett, illik, hogy felköszöntsed. Vár téged már sok barát, hogy átadd tündérek varázsporát!

Senki sem válaszolt, de Cili biztatta, hogy próbálja meg kicsit hangosabban, így újra elmondta:

-     Hol vagy, jer elő Illangó, vár rád a tóparti házikó. Húgocskád, Szüvellő százesztendős lett, illik, hogy felköszöntsed. Vár téged már sok barát, hogy átadd tündérek varázsporát!

Ahogy ezt újra elmondta, hangokat hallott a lombok közül. Olyan magasról szólt valaki, hogy nem is látta, ki ül a lombok között.

-    Ki vagy te? Honnan ismered Szüvellőt és kitől tanultad a versikét? Ki beszélt neked a varázsporról?

-    Rozika vagyok és Szüvellő a barátom. Aranka, a méhek királynője kért meg reggel, hogy hívjalak meg a születésnapi ünnepségre. – válaszolta Rozika, de nem mert nagyon hangosan beszélni, mert félt attól, hogy meghallják.

-    Kicsoda küldött? Nem értettem! – hallotta, de már nem fentről, hanem egy kisebb ágról nem is olyan magasan.

-    Aranka küldött, hogy vigyelek el téged Szüvellőhöz az ünnepségre! – próbálta kicsit hangosabban mondani.

-    Aranka küldött? Akkor minden rendben! Őt régóta ismerem, régi kedves barátnőm.

Ekkor pillantotta meg Rozika azt, aki kérdezgette. Ott ült vele szemben egy levélen és gesztenyevirágok voltak a hajában, pedig már rég nem virágoztak a fák. Ő volt Illangó, a gesztenyefák és virágok őre, Szüvellő testvére. Hasonlítottak egymásra. Neki is olyan gyönyörű hosszú haja volt, mint a tó tündérének, de nem szőke, hanem olyan barna, mint a gesztenyék, amikor leesnek a fáról és a szeme is gesztenyebarna volt. De kicsi kezecskéi, törékeny alakja és az a csillogás, ami a szemében látszott ugyanolyan volt, mint Szüvellőé. Ami feltűnt Rozikának, hogy Illangó egy aprócska szemüveget hordott.

-   Szóval te vagy Szüvellő és Aranka barátja – mondta, ahogy végignézett Rozikán.

-    Igen és Aranka szeretné, ha el tudnál jönni és elhoznád a varázsport Szüvellőnek. Azt mondta, hogy azt csak te adhatod neki és lassan mennünk is kellene. – próbálta győzködni Rozika Illangót, mert hallotta, hogy szülei már szólnak, indulni szeretnének haza.

-   Csak egy picit várj még, azért már 900 éves is elmúltam és már nem tudok olyan gyorsan egyik helyről a másikra jutni és nem hordok magamnál tündérport.

Szuvello8

A gesztenyék őre, ahogy ezt kimondta, már indult is a lombok közé, így Rozika nem látta, vajon hol is él ő. Nem telt el még egy perc sem és Illangó már vissza is ért. Egyik kezében kicsi táska volt, másikban egy gesztenyevirágból készített napernyőt tartott, zöld ruháját pedig eltakarta barna köpenye.

-   Indulhatunk, és majd útközben meséld el, hogy ismerted meg a testvérem, hogy van most Szüvellő és a többiek a kis tó partján.

Rozika azonban nem tudta rögtön elmondani történetüket, hisz már indulni kellett és Illangónak egy megfelelő helyet is kellett találnia, ahol kényelmesen utazhat, ezért gyorsan elkérte anyukájától kicsi kosarát, amibe a lehulló gesztenyéket gyűjtötte. A tündér megköszönte, hogy ilyen kényelmes és számára otthonos helyet talált az utazásra. Elindultak hazafelé és Rozika nagyon boldog volt, hogy ekkora meglepetést szerezhet barátnőjének.

 

 

Tündérek ünnepe

 

Illangó Rozikával és szüleivel hamar megérkezett az otthonába, de mielőtt elindulhattak volna Szüvellőhöz, meg kellett várni, hogy vége legyen az ebédnek és Rozika még segített anyukájának és nagymamájának elmosogatni, elpakolni. Utána pedig nagy izgalommal fogta kis kosárkáját és indult játszani barátaihoz a kastély parkjába. Nagymamájától kért egy kis süteményt. Marika nagyon finom almás pitét tudott sütni és gondolta, ha már mást nem tud adni Szüvellőnek, ennek a süteménynek, amit régi kedves barátnője készített, biztosan örülni fog. A kis kosárkában az almás piték tetejére ült Illangó és vidáman indultak a tópartra, ahol már nagy izgalommal várta őket Aranka. Cikázó Cili már megvitte a hírt, hogy Rozika nem egyedül jön, így mindenki sürgött-forgott, hogy megfelelően fogadhassák a rég nem látott vendéget.

Szüvellő nem tudta, mi történt barátaival, hogy ilyen nagy izgalommal készülnek, még a szokásosnál is nagyobb volt a lelkesedés. Gyönyörű virágokkal díszítették a fűzfa lehajló ágait, amelyekből kis hintákat is készítettek, a tavon levelekből és virágszirmokból készített csónakok várták a vendégeket, a víz felszínét pedig csodás virágok borították. Az éjszaka kinőtt gombákon terítették meg az asztalokat. Cili kísérte Rozikát, és amikor a kislány meglátta a tó tündérének otthonát, már értette, hogy miért mesélt nagymamája olyan gyakran a tündérekről esténként és az ő csodás világukról. A tópart olyan volt, mintha az esti mesék világába csöppent volna. Aranka repült hozzájuk:

-    Rozika, úgy örülünk, hogy végre megérkeztetek! Hol van Illangó?

-    Itt vagyok drága Aranka! – hallatszott a kosárkából.

-    Mikor is láttuk egymást utoljára? Van annak már legalább ötven éve is. Nagyon boldoggá tettél minket Rozika! – örvendezett Aranka, aki ekkor már a kosárkában átölelte rég nem látott barátnőjét.

A méhkirálynő kíséretében lévő őrök vitték Illangó kis bőröndjét és vitték a hírt a többieknek, hogy a vendég megérkezett és lassan minden elkészül az ünnepségre. Aranka egy kis csónakhoz kísérte a gesztenyefák tündérét, hogy elvigyék arra a nagyobb hajóra, amin már csak őt várta a gesztenyevirágokból összeállított kis emelvény. Rozika csodálkozva nézett körbe. Mindenki a legdíszesebb ruhájában volt és a tavon saját kis virágcsónakja volt az összes vendégnek. Azon kezdett gondolkozni, hogy vajon mit találtak ki meglepetésként Szüvellő barátai és neki hol lesz majd a helye. Ekkor repült vállára Piroska, a pillangók királynője, akinek most még csillogóbb és gyönyörűbb volt a ruhája és a szárnyai, mint máskor.

Szuvello6

-    Gyere Rozika! Rólad sem feledkeztünk el, csak neked nem tudtunk olyan nagy csónakot készíteni. Viszont a fűzfa lehajló ágaiból hintát fontunk és a legszebb tavi virágokkal díszítettük. Onnan nézheted a felvonulást, amit Szüvellőnek rendezünk. Kérlek, ha odaérsz, szólj az ünnepeltnek, hogy jöjjön ki palotájából és csak foglaljatok helyet. A tündér hintája mellett van egy kis harangvirág csengettyű, kérlek, mond Szüvellőnek, hogy rázza meg.

Megköszönve Piroska figyelmességét csak ekkor vette észre, hogy az egyik virágokból és fűzfaágakból font hinta sokkal nagyobb, mint a többi és a mellette lévő hinta pedig a legdíszesebb. Ez volt Szüvellő helye, ahonnan csodás kilátás nyílt a tóra és a tóparton felépített kis sátrakra. Amint leült a mohával borított és szebbnél szebb virágokból font hintára hívta is Szüvellőt.

-   Tó tündére gyere és nézd mi történt a tóparton, ilyet még sosem láttam.

Szüvellő meglepetten lépett ki a fűzfapalota ajtaján, mert mielőtt délután lepihent még nem látott semmi különöset és furcsállotta azt is, hogy Rozika szól neki, nem pedig Piroska valamelyik kis pillangója áll az ajtaja előtt.

-    Mi történik itt? – kérdezte meglepetten

-    Kérlek, Szüvellő – mondta Rozika – ülj mellém és a kis harangvirággal csengess egyet.

Szüvellő meglepetésében szót fogadott a kislánynak és leült mellé a gyönyörű, égszínkék virágokból készült hintára, megrázta a kis csengettyűt. Ekkor a kis pillangók elhúzták előlük az addig lehajló fűzfaágakat és meglátták a tó vizén a sok kis virágcsónakot, mindegyiket egy világító szentjánosbogár és Piroska pillangói húzták a vízen. Rozika csak most vette észre, hogy néhány csónak nagyobb a többinél és azokat kísérik a kisebbek. Az első nagyobb csónakban ült Piroska, ez gyönyörű pipacsokból készült, a másodikban pedig Aranka foglalt helyet és az ő vízi hintóját sárga kankalinokból volt. A következő kis csoport Balambért, a papkerti barackfát őrzőjét kísérte, aki hatalmas harangvirágkalapjában és zöld kabátkájában ült egy barackmagból faragott és barackvirágokkal díszített csónakban. Rozika mosolyogva nézte, hogy az öreg manó erre a nagy ünnepre még hosszú szakállát is megfésülte és gomblyukából olyan csodás virágok nőttek, amelyek illatát még a tópartján is érezték. A manó boldogan integetett feléjük. Lassan már a vége felé közeledett a felvonulás, Szüvellő ámult-bámult, micsoda ünnepséget rendeztek kis barátai. A boldogságtól könnyek csillogtak a szemében és néha le is gördült arcán egy-egy könnycsepp, amik ahogy földet értek szebbnél szebb gyöngyökké váltak. Ekkor tűnt fel az utolsó nagyobb csónak, aminek a közepe el volt takarva hatalmas gesztenyelevelekkel és a csónakot is gesztenyevirágok díszítették. A tó tündére nagyon kíváncsi volt, vajon kit rejthettek el ezen a csónakon, de ekkor szétnyíltak a levelek és testvére, Illangó integetett felé. Most már Szüvellő sem tudott kis hintájában maradni, szaladt a tó partjára, hogy amint kiköt testvére csónakja, azonnal átölelhesse. Olyan régen látták egymást utoljára és nem is értette, hogy tudta Illangó ezt a hosszú utat megtenni hűséges gesztenyefáitól a kis tó partjára. Ahogy partot értek a két tündér szaladt egymáshoz, Illangó még kis napernyőjét is elfelejtette, az egyik szentjánosbogár vitte utána. Rozika csak most nézte meg alaposabban a két testvért. Szüvellő gyönyörű kék ruhájában, hosszú aranyszőke hajában a csillogó gyöngyökkel illett a tó égszínkék vizéhez, míg testvére Illangó pedig hullámos gesztenyebarna hajával, amiket most is gesztenyevirágok díszítettek, a tavaszt hozta magával. Arcuk nagyon hasonlított, alkatuk is hasonlóan törékeny volt, mégis hatalmas erő és szeretet sugárzott belőlük, ahogy nevetve egymásra néztek.

-     Illangó! – kiáltotta Szüvellő – Ki hozott el, hogy tudtál ilyen messzire eljönni? Hogy vagy? Mióta van neked szemüveged?

-    Kedves Szüvellő, drága testvérem, nagyon boldog vagyok, hogy újra láthatlak! Már azt hittem, sosem jutok el hozzád. Mielőtt azonban elárulom, hogy is jutottam el újra a kis tó partjára, szeretném átadni azt az ajándékot, amit minden száz esztendős tündér megkap legidősebb testvérétől.

Illangó elővett kis kabátja zsebéből egy több száz évesnek tűnő bőrzacskót, amit kinyitott és ekkor látta mindenki, hogy a zacskóban csodásan fénylő por van. A tündérek varázspora – morajlott végig a vendégseregen. A gesztenyék tündére átadta ajándékát és figyelmeztette Szüvellőt, hogy csak akkor használhatja a tündérport, amikor igazán nagy szükség van rá, mert nagyon kevés van már csak belőle, és ha egyszer elfogy az utolsó porszem is, többé már nem lesz hatalmuk arra, hogy a gonosz varázslatokat visszafordítsák és segítsék a világ minden élőlényét, hogy boldogságban éljenek.

-    Aranka kérte meg Rozikát – folytatta Illangó visszatérve testvére kérdésére a választ – és ő hozott magával, amikor ma szüleivel a városban járt. Nagyon ügyes volt, mert megtalált és segített nekünk. A szemüveg? – igazította meg igazán csinosnak mondott okuláréját Illangó – Arra egy pár éve már szükségem van, de így mindent pontosan látok és nem kell megkérjek senkit, hogy segítsen megvizsgálni gesztenyefáimat és a tündérlapot is jobban el tudom olvasni.

-         Rozika, hogy köszönhetnénk ezt meg? Ekkora ajándékot senkitől nem kaptam, mint tőled. Testvéreink közül mindenki nagyon messze él, más országokban, csak Illangó az, akivel ugyan nem olyan közel, de mégis egymástól nem is olyan távol élünk, bár számunkra ez a távolság is hatalmas, ha nem segít nekünk valaki.

Rozika nagyon boldog volt, hogy ekkora örömet szerzett barátainak és megértette, nem csak az lehet ajándék, ha valamit vásárol vagy készít valaki, hanem sokkal nagyobb örömet okoz az, ha együtt lehetnek egymással azok, akik régen találkoztak, ha mindenki együtt örül a másik ünnepének. Eddig a távolból figyelte őket, most lépett csak ki a fűzfa ágai közül kis kosarával.

-         Boldog születésnapot Szüvellő! Reggel Aranka ébresztett, hogy tudnék-e segíteni és akkor nagyon elszomorodtam, mivel semmit sem készítettem neked, amit ajándékként adhattam volna, de azért egy kis meglepetésem még van.

Elővette kis kosarából a tálat, amit eddig letakart kis piros-fehér kockás kendőjével. Amikor lerakta a gombaasztalkák és virágszirom sátrak közé, mindenki kíváncsian nézte, vajon mit hozhatott a kislány, aki mindig segített nekik és egyetlen játszópajtásuk lett az emberek közül.

-   Nagymamám tegnap sütött almás pitét és arra gondoltam, hogy amikor kisebb voltam, ő mindig azt mesélte, a tündérek kedvenc süteménye az almás pite. Remélem, tényleg szeretitek.

-         Köszönjük Rozika! Marika igazat mesélt neked. Amikor kislány volt, neki is sokszor sütött a nagymamája almás pitét és mindig hozott belőle nekünk is. Milyen régen nem ehettünk már belőle. – sóhajtott egy nagyot Szüvellő és odalépett Rozikához – Mit adhatnánk neked, hogy megköszönjük azt, amit értünk tettél?

-         Ha kérhetnék valamit, akkor azt kérném, hogy akkor is maradjatok a barátaim, amikor majd nagy leszek. Ha felnövök, akkor is megmaradnátok a barátaimnak? Ígérem, sosem foglak elárulni titeket és mindig vigyázok majd rátok. Tudom, hogy csak a gyerekeknek mutatjátok meg magatok, de én felnőttként is szeretnék a barátotok maradni.

Egymásra néztek a tündérek, az öreg manó, Aranka és Piroska. Mosolyogtak és úgy döntöttek, évszázadok teltek el úgy, hogy a felnőttek világából senkit sem engedtek a barátaik közé, de talán itt az ideje, hogy ezen változtassanak és Marika unokájával kivételt tehetnének. Illangó és Balambér, mint a két legidősebb és legtapasztaltabb a tündérek és manók birodalmában, előre lépett és megfogták Rozika kezét.

-         Már több száz éve nem engedtük meg egyetlen felnőtt ember számára sem, hogy lásson minket, mert a gyermekek nem akarják elvenni tőlünk a varázsport és nem bántanak minket sosem, hanem legjobb barátaink, de amikor felnőnek, nem mindegyik jó kisgyerek tud ugyanolyan nyitott szívvel élni a világban. Azonban úgy döntöttünk, itt az ideje annak, hogy valaki felnőttként is vigyázhasson ránk és nagymamád, Marika is barátunk volt sok éven át. Egyet viszont nem tudunk megígérni, hogy mindig láthatsz majd minket. Adunk neked valamit, amit meg kell őrizned, és ha ez veled van, akkor fogsz majd minket látni, de addig is, míg ez idő eljön, Balambér őrzi majd neked.

-   Mit? – kérdezte Rozika, aki nagyon kíváncsi volt már arra, hogy vajon mit kap majd a tündérektől, ha elérkezik az az idő, amikor felnő.

-   Szüvellő, kérlek, gyere és hozd a tündérport. Aranka, Piroska, elkészítettétek, amit kértünk?

Rozika ekkor látta meg, hogy Aranka és Piroska egy kis láncot tart, ami csak úgy ragyog a szentjánosbogarak fényénél.

-   Ez a lánc egyedüli, az egész világon csak neked lesz ilyen. Szüvellő egyik aranyhajszálára felfűztük azokat a gyöngyöket, amelyek legördülő könnycseppjeiből lettek, közöttük pedig egy-egy gesztenyevirág csillog, amiket én adtam hozzá. Szüvellő, szórj rá a tündérporból, hogy megmaradjanak gyöngyeid és virágaim örökre. Amikor felnőtt leszel, Balambér átadja neked, azután pedig csak akkor láthatsz minket, amikor a láncot viseled.

Szuvello7

Rozika nagyon boldog volt és megköszönte a tündéreknek, hogy teljesítették kívánságát. Most már kezdődhetett a mulatság, Piroska pillangói és Aranka méhecskéi minden gombaasztalra tettek Rozika almás pitéjéből, a sátrak alól megszólalt a muzsika, a tópart tücskei mind összegyűltek és hegedültek, a szentjánosbogarak pedig gyönyörű körtáncba kezdtek a víz fölött. Lassan Rozikának búcsúznia kellett, hisz szülei már várták otthon és lassan sötétedni is kezdett. Ahogy távolodott a tóparttól, még sokáig látta a fényeket és a táncoló tündéreket, akik megígérték, hogy egész életében a barátai lesznek.

Rószegh Lili

2018. január 19. Péntek
Sára, Márió

Aktuális kérdés

Hogyan tetszik az oldalunk?
  • Szavazatok: (0%)
  • Szavazatok: (0%)
  • Szavazatok: (0%)
  • Szavazatok: (0%)
Összes szavazat:
Első szavazat:
Utolsó szavazat:
 
Powered by Sexy Polling
 

Életmód