Már a 16–17. századi spanyol felfedezők is említést tettek a világ legnagyobb grafikai műalkotásáról, azonban az szinte az 1920-as évekig ismeretlen maradt, addig, amíg Julio Tello, perui régész le nem írta formáit. Az 1930-as évek elejétől tájékozódási pont lett a pilóták számára, de csak 1941 után kezdtek komolyan foglalkozni az ábrákkal, miután dr. Paul Kosok amerikai régész és felesége a Nazca hátságra utazott. A vonalakat mintegy 1500–2000 éve, az inka hódítást megelőzően a Kr. e. 100 és Kr. u. 600 között virágzó Nazca-kultúra népessége hozta létre. A mintázatokat úgy „vésték" a felszínbe, hogy az alakzatok mentén a mélyebben fekvő könnyebb homokrétegről eltávolították a ránehezedő felső, kavicsos réteget. A geoglifák madarakat, emlősöket (pl. kolibrit, majmot, embert), és geometriai alakzatokat (spirálisokat, háromszögeket, trapezoidokat, párhuzamos vonalakat) ábrázolnak, méreteik lenyűgözők, egy ábra nagysága akár a több száz métert is elérheti. A világ legnagyobb rejtélyeinek egyike, miként is voltak képesek ilyen szabályos formákat kialakítani, és egyáltalán miért, milyen célból.

Több elmélet látott napvilágot, de a valódi magyarázat még várat magára. Egyes szakértők szerint a Nazca-vonalak vallási szertartásokban játszhattak szerepet, mások úgy vélik, csillagászati naptárként szolgálhattak, de volt, aki szerint vízlelőhelyeket jelölnek. A helyiek legendái szerint a Nazca-vonalak félistenek, a viracochák művei.

Dr. Paul Kosok szerint a Nazca hátság "a világ legnagyobb csillagászati könyve". Ezt az elméletet követte dr. Maria Reiche, német csillagász és matematikus, aki az 1940-es évek közepétől vizsgálta a rajzolatokat. Meggyőződése szerint a vonalak a Nap, a Hold, a bolygók és a csillagok, egymáshoz képest várható helyzetét jósolták meg, és segítségükkel állapították meg minden évben a vetés pontos idejét, a folyókban a víz megjelenését s az aratás megfelelő időpontját, de használhatták őket a nyári és téli napforduló, a tavaszi és őszi napéjegyenlőség, valamint a nap- és holdfogyatkozások időpontjának kiszámítására is. Azonban az 1968-ban végzett komputeres vizsgálatok nem támasztották alá dr. Reiche teóriáját.

Egy másik teória szerint minden vonal egy családhoz vagy rokonsági kapcsolatban álló klánhoz tartozhatott, akik rendszeresen karbantartották saját ösvényüket. A nagy vonalak, négyszögek és trapézok egy teljes közösséghez tartozhattak, az állatfigurák a szentképek szerepét töltötték be, ahol az ősök tiszteletére tartott ünnepeken az egész falu hálaadásra és közös imára gyűlt össze.

Egyes kutatók hidrogeológiai mérései szerint a minták egy része földalatti vízlelőhelyeket jelöl. Az elmélet szerint a nazca indiánok ezekkel a geoglifákkal jelölték meg azokat a helyeket, ahol víztartalékokra bukkantak, mivel a földtani törésvonalakhoz kapcsolódó források és felszíni kibúvások sokkal megbízhatóbb, és gyakran jobb minőségű vízforrást jelentettek számukra, mint a folyók. A kutatások során szoros összefüggést fedeztek fel bizonyos minták és a hidrológiai jellemzők között. A geoglifák térbeli elhelyezése gyakran egybeesik a sziklaágyban levő földalatti törésvonalakkal, víztartókkal, a törésvonalak nyomvonala fölött trapezoid alakzatokat találtak, amelyeknek a szélessége megegyezett annak a zónának a szélességével, amelyben a talajvíz nagyobb mennyiségben összegyűlhetett és a völgyek irányába folyhatott. A háromszögek olyan területek irányába mutatnak, ahol a törésvonalak hegygerinceket kereszteznek, illetve a geoglifák határát lezáró cikkcakkos vonalak nagy valószínűséggel a víz elfogyását, hiányát jelzik.

A Nazca-vonalakban kirajzolt biomorf alakzatok (növények, állatok és emberek) szinte teljesen megegyeznek a Nazca-kultúrából fennmaradt cserépedényekbe vésett mintákkal. Az ábrázolt állatok közül a kondorkeselyű kivételével egyik sem honos ezen a vidéken, de a pók alakzat (Ricinulei faj) is a világ egyik legritkább pókfajának sematizált rajza, amely csak az amazóniai esőerdők legérintetlenebb részein él. Honnan ismerhették, és hogyan voltak képesek ilyen mikroszkopikus részletességgel ábrázolni?

Azonban a rejtélyek további kérdéseket is felvetnek. Például a hatalmas ábrák igazán csak madártávlatból láthatók. Mégis hogy tudták ilyen pontossággal megalkotni őket? Talán már ismerték a repülést, és a levegőből irányították a folyamatot? Az elképzelés, miszerint a nazca indiánok már képesek voltak repülni, két forrásból ered. A környéken talált cserépedények festett képeinek némelyike ábrázolhat akár léghajót vagy sárkányrepülőt is, és sok vonal végén kör alakú "égetőgödröket" találtak, amelyek hőlégballonok felszállóhelyei is lehettek, illetve a sírokból előkerültek olyan szövetek is, amelyek szövése finomabb a mai ejtőernyők alapanyagáénál, és erősebb, mint amiből a hőlégballonokat készítik. Amerikai kutatók léghajót építettek, hogy bebizonyítsák, elméletük nem alaptalan. Olyan anyagokból és technológiával építették meg repülő járművüket, amellyel a nazcák is rendelkeztek. Az 1975-ben tett kísérletben a Condor I. helytállt. A teória tehát lehetségesnek tűnik, de hogy valójában is így történt, még bizonyításra szorul.

A Nazca-vonalak sajnos lassú pusztulásnak indultak, amiért leginkább a felelőtlen turisták, a perui kormány nemtörődömsége és az illegális aranybányák tehetők felelőssé. Hiába került fel a terület 1994-ben a Világörökség listájára, úgy tűnik, hogy a perui hatóságok nem képesek megfelelő védelmet biztosítani a Nazca-fennsíknak.

Krajnyák Péter

Vendégszerzőnk írása az alábbi oldalon jelent meg először:

http://kptorioldala.blogspot.hu/2009/11/rejtelyes-nazca-vonalak.html