Hosszú út vezetett idáig, de ma már ki merem mondani, amit már kislányként is sejtettem, viszont felnövekedvén, életem utóbbi húsz évében nem éppen ezzel a gondolattal találkoztam. Királylánynak tartom magam, bár hozzátenném, nem minden helyzetben (tudok én vasorrú bába is lenni, ha kell) és nem mindenki előtt (nagy rostán szűrődnek át azok, akiknek egy kicsit is megmutatom valós énem egy részét). Kisgyermekként mindenki királylány és királyfi, tudjuk mit is szeretnénk, és úgyis viselkedünk. Aztán iskolás éveink alatt megfeledkezünk róla. Pontosítok: mi nem feledkezünk meg róla, de a társadalom, a közösség, amiben élünk eltünteti gondolatainkból a királylányságot.

Elgondolkodtam... már megint... és eszembe jutott, hogy Királylányok nem léteznek, nem létezhetnek Királyfik nélkül, hisz ők tesznek minket egyszerű, hétköznapi nőket Királylányokká és mi vagyunk azok, akik miatt ők Királyfivá változnak. De kik is ők valójában? Pontosabban fogalmazva: honnan tudjuk azt, hogy az álruha kit is rejt és vajon mindenkinek csak egy előre elrendelt Királyfi/Királylány létezik az életében, akit felismerve már lehull szemünkről a valós énjét elfedő kendő, de ezzel egy időben leereszkedik egy másik, ami miatt benne az igazit látjuk? Őszintén: nem tudom, vagyis inkább csak sejtéseim vannak róla.

Annyi okos könyvet olvastam már, hogy eljött az ideje, ne csak mások, hanem a saját életemben is megértsem mi a helyzet. Profin látni mások hibáit, ezt mindannyian tudjuk. Könnyű mások lelkében észrevenni a gubancot, bár feloldani ritkán kell nekünk. Önmagunkban meg olyan jól elkendőzzük a valóságot. Számomra mégis eljött az igazság pillanata, amit nem igazán neveznék analizálásnak, mert helyesebb szó erre az önkritika.
Szívesen megosztom "szak"-nak nem jellemezhető véleményemet, mert annyira nem érzem különlegesnek magamat, hogy ne tudjam, mások is járnak hasonló cipőben.
Harminckét éves, egyedülálló, tanult nő vagyok. Nem szépítem, főállású sírásó. Ez viszonylag több dologból tevődik össze. Először is, kapcsolatgyilkos vagyok. És van bennem annyi színészi véna, hogy mindezt elkendőzöm. Az ártatlan áldozat szerepét játszom, akit mindenki csak bánt...

Február épphogy elkezdődött, de az utóbbi két hetet nem számítva egész télen a tavaszt éreztem. Az utóbbi napokban pedig a mindenki által ismert gyönyörű magyar dal azon szavai határozták meg lépteim, mely szerint a tavaszi szél az bizony vizet áraszt. Egyre többet... akárhova lépek, mindenhol csak a locs-pocs, kutyusnak már a nagyobb sétához sincs kedve, mivel a vizes, sáros földet ő sem kedveli.

Lassan nyilvánvalóvá válik, hogy az életembe jó régen belépett egy Királyfi, akiről csak nagyon lassan derült ki, hogy mit rejteget a 21. századi vicces fiú álarca alatt és mindig tud valami olyat mondani, amitől minden szomorúsága elmúlik az embernek. Szép lassan szivárgott be életem minden területére és mára eljutott odáig, hogy bármi is történjen, az elsők közt van, akiket felhívok, aki kipróbálhatja az új süteményt és állandóan írok neki mindenféle kis üzeneteket, amit még el is visel valahogy.
Egy valamit nem tud, hogy leveleket írok neki immár elég régóta, melyek ott sorakoznak a polcomon és arra várnak, hogy egyszer talán megkapja őket.