Gyermekkorom legkedvesebb hősei voltak ők, Süsü és barátja, a „Jókirályfi".Talán ezért is alakult úgy, hogy kislány korom óta valahogy várom őt, a „Jókirályfit", pedig mint minden harminc fölötti nő, azért tisztában vagyok azzal, hogy úgy 99,9999% az esélyem arra, ilyen királyfi nincs. Helyesebben szólva elképzelünk magunknak valakit, pontosabban azt gondolom valakiről, ő a „Jókirályfi"...

(Azért azt előre szögezzük le, hogy csak bizonyos életkorig...)
Elég sokára szúrt szemet az a mindennapos jelenség, amit bármely bevásárlóközpontban, áruházban megfigyelhetünk. A harmincas éveinek elején járó fiatalok (akik leginkább csak korunk felfogásában tekinthetőek fiatalnak) a szüleikkel intézik a nagyobb bevásárlásokat. Férfiak és nők esetében is ez a helyzet, de a tevékenység jellegét tekintve eleve inkább utóbbiakról van szó.

Azaz a Hallgatás. Némaság. De nem a csend építő formája. Neeem.

Sunnyogás. Lapítás.

A férfiak előszeretettel használják, amikor szorult helyzetben vannak, s meg kell(ene) tenniük olyat, amihez bátorság is szükségeltetik. Megpróbálják kihúzni a fejüket a hurokból, miközben a vihar elvonul. Mindezt egyszerre. Némán.

Egy néni egy bácsit tol kerekesszékben. - Felnézek a munkából és ezt látom meg az ablak túloldalán. (Ott, ahol életet is élnek az emberek, nemcsak papírokat, dokumentumokat gyártanak.) Az öreg magyaráz, a néni hirtelen satuféket nyom és a bácsi által mutogatott irányba tolja tovább a tolószéket. Arcán csak egy másodpercre látszik a harag, oly hirtelen elmossa a szeretet. Szeretik egymást. Most is. Életük alkonyán, megremegett egészségügyi állapotban.

Az ember társas lény. Egész életünkben lelkünk másik felét keressük.

Blabla.

Mindezt a XXI. században gyakran online társkereső portálok segítségével. Regisztráltam egyre én is. Egyedül voltam. Sokszor internet közelben. Minden adva volt.