Felkaptam a fejem. Ezt még sosem hallottam és most Jókai Anna ezt mondja egy műsorban. Milyen igaza van! Nem is tudunk róla és van, hisz hibernált állapotban bennünk létezik. Ott van, ahogy az a bizonyos Jókirályfi is jelen van életünkben (aki nem tudja, miről is írogatok én itt, az kicsit kénytelen visszakeresni az írásokban). De nemcsak a Jókirályfi éli hibernáltan életét mellettünk, bennünk, akárhol a világban, hanem Királylány létünk is hibernáltan létezik bennük, de ha valaki úgy érzi, benne nem, akkor azt mondanám, bennem bizonyosan ott él valahol mélyen. Próbál kitörni és megkísérli a lehetetlent: Királylányként szeretne élni egy olyan korszakban, ahol még azt is megmosolyogják páran, aki földig érő szoknyában jár, mondván minek söpri az utcát.
Hibernált szerelem... vajon mikor hibernáltuk, hisz valahogy oda kellett kerüljön... és miért tettük ezt? Mindig visszatérek ehhez a gondolathoz, de egyre mélyebb kutatómunka alapozza meg számomra azt a választ erre a kérdésre, hogy FÉLÜNK. Így, nagy betűkkel FÉLÜNK! Hisz jó a mi kis világunk így is. Nem kell senkit közel engedni magunkhoz, mert úgyis bánatot és fájdalmat fog okozni. Mi pedig nem szeretjük a fájdalmat. Fizikálisan sem, hát még azt mennyire nem kedveljük, amikor a lelkünk fáj... aki átélte már egyszer is, az nem akarja újra. Fél attól, hogy jön valaki és majd megint sebeket okoz. Ha kicsit közelebb is engedünk magunkhoz bárkit, megtartjuk azért a tisztes távolságot, legalább annyit, hogyha baj lenne, ne sérüljünk úgy, mint egykor régen...
Aztán jön az a bizonyos Jókirályfi és mi (én, te, bárki) tudjuk, hogy Ő az, rá vártunk, de mire eljutottunk idáig, már annyira jól kifejlesztettük a technikánkat ahhoz, hogy megvédjük látszólag sérülékeny szívünket. Tökélyre fejlesztettük – azért így 30 fölött már pár évet eltöltöttünk ennek kikísérletezésével – ezért amikor Királyfink felbukkan nem feltétlenül az erdő sűrűjéből fehér lován kivágtatva, akkor megijedünk. Félünk attól, hogy bár legbelül tudjuk, nem kellene tartanunk tőle, de már nem merjük átadni magunkat annak az érzésnek, ami átjárja a lelkünket. Ettől az érzéstől leszünk igazán Királylányok, de – és mindig itt van ez a DE – inkább fogjuk és hibernáljuk magunkban a legcsodálatosabb érzést, ami embernek adatott.
Telik az idő és a mi hibernált szerelmünk ott van, de lángolni nem tud, nem adunk neki teret. Pedig milyen fantasztikus lenne, ha képesek lennénk arra, hogy ezen változtassunk és változtatni sosem késő. Advent van. A várakozás időszaka. A lelkünk felkészítése valami/valaki befogadására. Mi lenne, ha megpróbálnánk kiolvasztani saját, hibernált érzéseink?
Rószegh Lili