Májusi esküvő aranyat ér - már akinek

Kategória: Még nem házasoknak 2014. máj. 29., csütörtök 08:12

A címet még folytathatnám: menyasszony – vőlegény – lakodalom – zenekar – tánc – evészet és ivászat – koszorúslány – vőfély – örömködő szülők – idegileg kikészülő rokonság és persze ifjú pár... Május, általában a lányok nagy része egy gyönyörű, napfényes májusi napon szeretné királylányos ruhában kimondani az Igent... a lányok nagy része... Számomra ugyanis annak ellenére, hogy kissé királylányos a természetem, szeretem a tündérmeséket és el nem feledhető módon a királyfikat, helyesebben egy Királyfit, nos, ennek ellenére a rokonságomban eddig lezajlott mindenféle esküvőtől és főleg lakodalomtól a hideg rázott ki. Nem rajongok a nagy hagyományos össznépi mulatozásért és akárhogy is próbálom, nem tudom magam rávenni ezen ősi magyar szokás megkedvelésére.


Az első agysejtjeimet érő sokkhatás akkor következik be, amikor megérkezik valamelyik unokatestvérem élete párjával és bejelenti a nagy napot. Ekkor kezdek fohászkodni serényen azért, hogy nekem ne szánjanak különösebben fontos szerepet és engedjék meg azt, hogy legalább annyit élvezzek belőle, amit igazán szeretek: finomakat eszegetni és jókat beszélgetni a rég nem látott rokonokkal. Hála az égnek, azért mindenki ismer már annyira, hogy tudja, szívesen segítek, amiben tudok, csak nekem ne kelljen vonulgatni az első sorokban és szórni mindenféle dolgot. Bárkinek kezébe nyomok bármit és odalököm, ahova kell, ha én megmaradhatok a háttérben.


A következő időszak azzal telik, hogy elkezdjem magyarázni azt, miért nem cipelek magammal megint senkit sem az újabb esküvőre. Számomra kissé felfoghatatlan, hogy vajon úgy nagyjából 15 éves kortól felfelé miért kérdezgetik minden leánytól, hogy kivel érkezik az adott eseményre. Lehet, hogy már csak én vagyok így ebben az országban, bár lehet, akadnak még mások is, csak én nem ismerem senkit, aki egyszerűen csak a szüleivel érkezik és nem cipel minden unokatestvér nagy napjára egy újabb „idegent".

Az egyetlen Y kromoszómával rendelkező ember a világon, akivel most éppenséggel hajlandó lettem volna elmenni, hozzám hasonlóan nem igazán kedveli a lakodalmakat és én meg szeretem őt annyira, hogy nem kényszerítem ki, hogy velem jöjjön. Ebből adódóan újból az én délceg apukám lett a lánya kísérője, aki amúgy néha fel-le rohangál, hogy a pöttöm koszorúslányoknak mindent a kezébe nyomjon, megigazítsa a hajukat, megnyugtassa őket, hogy anyukájuk ott van bent és elindítsa őket a templom ajtajában. A menyasszony szép, a ruhám tűrhető, a harisnyám is egészben van, a cipő se nyomja még a lábam, a Királyfim hiányzik, de teljesen megértem, mert én is ott lennék, ahol ő, de hát helyt kell állni.

 

Majusi eskuvo


Amikor pedig már minden hivatalos ceremóniának vége szakad, jön az a rész, amit a lakodalmakon a legnehezebben bírok, mégpedig azt, hogy ott bizony táncolni kell. Ha tetszik, ha nem, viszont aki nem tanult sosem táncolni, annak itt következik el rémálmai netovábbja... Szerencsére akad néhány rokonom, akik ezt tudják és akikkel még táncikálni is képes vagyok valamilyen szinten, így egy-két pörgéssel megúszható az est ezen része. Menyasszonytánc... még rosszabb a helyzet, hisz ott lényegében mindenki látja, mit is művelek a parketten, de a többiek szerint zenei hallásom azért valamilyen szinten átsegít a holtponton és így éjfél után már tényleg megnyugodhatok, hogy egy újabb fejezetet pipálhatok ki a nagy nap programjainak listájáról.


Általában nem értem, miért kezdenek el felnőtt emberek vonatozni, miért kell megkóstolni az összes pálinkát, amit az asztalra raknak és vajon mi viszi rá az embereket arra, hogy olyan dalokat kezdjenek énekelni, amiket amúgy soha napján még csak nem is hallgatnak... Természetesen ilyenkor mindenki azt mondja, hogy a lakodalmakon ez így van rendjén... persze, tudom én azt, csak valahogy mégsem értem... talán majd egyszer, ha én is valami hasonló helyzetbe kerülnék, de erre a lehető legkisebb esély van, mivel nem igazán fordult még elő, hogy olyan dolgokat tegyek, amitől az amúgy is szerteszálló hajam még jobban égnek állna.


Azért nem szoktam ám búskomoran ücsörögni és támasztani az asztalt, de őszintén szólva akkor nyugszom meg igazán, amikor hazafelé indulunk és tudom, ez a nap véget ért, az ifjú pár remélhetőleg élete legboldogabb napját élte át, melyet a mindenhonnan felbukkanó fényképek és filmfelvételek tanúsítanak az utókor számára és majdan a most csetlő-botló, „pöjgős szoknyát" kedvelő unokahúgaim felnőve nagyokat nevetnek azon, hogy is néztünk ki valamikor régen.


Rószegh Lili

Utoljára frissítve: 2014. máj. 29., csütörtök 08:28
2018. január 19. Péntek
Sára, Márió

Aktuális kérdés

Hogyan tetszik az oldalunk?
  • Szavazatok: (0%)
  • Szavazatok: (0%)
  • Szavazatok: (0%)
  • Szavazatok: (0%)
Összes szavazat:
Első szavazat:
Utolsó szavazat:
 
Powered by Sexy Polling
 

Életmód