Merthogy sok más érzékeny emberhez hasonlóan megszoktam azt, hogy az ember lelke sérülékeny, és olyan fájdalmakat szenved el, amiket csak a "lelkisebb" típusok szoktak. Aztán megtörténik a szokásos visszakapcsolás: érzek-fáj, nem érzek-nem fáj, ergo, nem kell érezni. Csakhogy az érzések akkor is megmaradnak, ha mindennap sokszor elismételjük, hogy elmúltak. Hosszú évek kitartó munkájával meg lehet ritkítani őket, de kiírtani nem feltétlenül.
A mélyben tovább sajognak, és kíméletlenül küzdünk ellenük.
S persze titokban reménykedünk, hogy majd megtaláljuk azt az egyet, aki mellett nem kényszerülünk önvédelemre. Leírva ez jobban mutat, mint a gyakorlatban. Ugyanis próbálkozunk, de csak kevés sikerrel, és tudjuk, hogy az ember társas lény, meg ilyesmi, de az az egy csak nem akar összejönni. Mivel senki sem tudja pontosan, hogy miként is néz ki az "igazi", sötétben tapogatózunk. Feltételezések vannak, de konkrétumot senki sem mondhat biztosra. Néha kezdem azt érezni, hogy a világon mindenki a "Keresd a Nagy Őd"-et nevű zsákbamacskát játssza.
Én is játszom, persze, hol aktívabban, hol szorgalmasabban, hol pedig ímmel-ámmal, mert a sötétben tapogatózás nem tartozik kedvenc elfoglaltságaim közé.

Ehhez jön még valami kimondhatatlan félelem. Nagy segítség lenne, ha legalább tudnám, pontosan mitől is félek. De mivel nem tudom, én lettem a környék sírásója.

A pasizás önmagában nem okoz gondot. Általában találok valakit, aki van. Nem feltétlenül valaki, vagy mellettem, hanem csak úgy belép az életembe. S az elején minden olyan szépen alakul! Tartós kapcsolatban élő ismerőseim szinte már irigykednek is. Aztán történik valami, ami miatt megindul az önvédelmem, és elkezdek bezáródni. Néha ez konkrét, megtörtént dolgokhoz köthető, de van, amikor csak az én pszichémben zajlik le az ok. Egyszerűen csak elzárkózóm, és a zárt kapuk politikáját folytatom. A játszótársam, aki inkább csak ebben a játékban a párom, semmint az életben, van, hogy küzd értem, és van, hogy elfogadja, hogy reménytelen eset vagyok. Senki nem érti, mi a gond. Egyszerűen csak szomorú leszek, és keresni kezdem, hogy mi a baj. Amikor nincs baj, akkor is találok. Alig várom, hogy kiléphessek a kapcsolatomból, és titokban elkezdem ásni a sírt. Mivel senki sem tökéletes, a sír szépen mélyülni kezd, miközben magamra olajat locsolok, hogy ki tudjak csúszni az esetleg utánam kapó férfiak ujjai közül. El kell mondanom, hogy erre csak ritkán kerül sor. A férfiak legtöbbje megvonja a vállát, és nyugtázza, hogy vége lett.

Én pedig állok a gödör szélén és az alkalmas pillanatban belököm az egészet a mélybe. Miközben ásót ragadok a föld visszaszórásához, lelkemben valami kimondhatatlan boldogság és nyugalom árad szét. A legjobb szó rá az, hogy szabadság!

Végre nem kell megint akkor is üzeneteket írogatnom, amikor nincs hozzá kedvem, de a másik várja, és szeretnék a kedvében járni, meg úgy általánosságban, elmúlik a megfelelési kényszerem, ami főként csak bennem fakad, ám azért az aktuális párom is inkább csak szavakkal hangoztatja, hogy "olyannak fogadlak el, amilyen vagy", miközben a szeme sarkában, vagy a hanglejtésben ott van a cáfolat: "egy frászt". Ráadásul engem mind nevelni akar, és sajnos úgy, hogy ehhez a megfelelő tudással nem rendelkezik. Bevallom, már végtelenül untatnak a szóról szóra egyforma mondatok, gondolatok. Az, hogy két nap múlva halálosan szerelmesek lesznek belém, de amikor pontot teszek a végére, akkor még annyit se mondanak, hogy "Légy boldog!"

Sok halom emelkedik már a kapcsolati temetőmben. Miközben vidám táncot járok földes kézzel, egy-egy szomszédom átkiabál: "Megfogod még ezt bánni! Nem akarsz gyereket?" Ilyenkor mindig megvonom a vállam, és a sírokra nézek. Nagyon sokat épp emiatt emeltem, mert én akartam, a másik meg nem.

Visszatért lelkinyugalmammal titokban mosolyogva fogadom az őszinte részvétet kívánókat. Tudom ám, hogy úgy őszinték ők, mint én a kapcsolataimban... Sokan irigykedve figyelik, nehogy egyszer jobb halat fogjak ki a zavarosból, mint nekik van otthon. Mások attól tartanak, hogy ebben is sikeres leszek. - Mert nekem minden sikerül az életben, ugye.

Akik jól ismernek, azok fogadóirodát működtetnek, hogy most meddig bírom vajon...

Ez így még jól is hangzik, csakhogy van egy gond. Mindig ugyanaz a gond.

Képtelen vagyok elég mély sírt ásni és az életemben szerephez jutó férfiak mindig kimásznak a sírból. Rossz zombiként megjelennek.
Eltelik -esettől függően változó mennyiségű - idő, és felbukkannak az életemben. Eleinte erős vagyok, meg kemény, meg mérhetetlenül magabiztos, aztán felszakad mindaz, amit a kapcsolat idején megpróbáltam elkendőzni. Az érzések, amikről próbáltam akkor elhitetni, hogy belőlem hiányoznak, feltörnek. Megérint a másik, és felszakad bennem mindannak a hiánya, ami megvalósulhatott volna az adott kapcsolatban. Mivel ez csak spekuláció, én meg mazochista vagyok, általában nagy, boldog családot látok, ahol az unokák gyűrűjében párommal még az öregkor derekán is szerelemmel nézünk egymásra.
És én balek, ezt a fantazmagóriát ritka alkalmaktól eltekintve nem tudom magamban tartani. Először megosztom a barátnőimmel, majd sajnos a feltámadttal is, és utóbbi rendkívül kényes helyzeteket tud produkálni, amik megerősítenek abban, hogy nincs értelme hallgatni az érzéseimre. Elmorzsolok pár könnycseppet (a három már bőven elég szokott lenni), depizek egy estén át, tőlem belevalóbb barátnőim pedig megkocogtatják a vállam, hogy hoztak nekem valamit.

Az ásómat.

És most már nem hagyják, hogy félmunkát végezzek. Ott állnak felettem, és nézik, hogy ebből már ugye nem fog kimászni. Szomorkás mosollyal veszem tudomásul, hogy egyedül még egy sírt sem tudok megásni becsületesen.
És nyugalomra helyezzük a delikvenst.
Nem mondom, hogy amikor nagyon rossz kedvem van, és magányosnak érzem magam, nem mozdul meg egy-egy sír. Dehogynem. De már nem másznak elő.
Titokban bízom benne, hogy majd egyszer akad olyan, akit elsőre sem szeretnék eltemetni - merthogy szíve mélyén egy sírásó is lehet optimista.

S azt mondtam, önkritikát gyakorlok. Ez őszinteséggel is jár, ami az emberi kapcsolataimban alap, csak a szerelmi viszonyaimban hiánycikk.
Azt hiszem, minden siránkozásom ellenére én élvezem mindezt.
Merthogy annyi kaland vár még rám! Azért az ásót betámasztom a bejárati ajtó mögé, hogy ne kelljen érte messzire mennem....

Bodor Cs. Mária