Magam sem tudom, hogyan kezdődött. Más valószínűleg írna egy emailt, hisz nincs is annál egyszerűbb, ha meg akarunk osztani valakivel valamit. Lassan elmúlik az a korszaka az emberiség történetének, hogy tollat ragadjunk, előszedjünk egy papírdarabot és leírjuk azt, ami bennünk lakozik.
Vajon miért történik mindez? Ebben a rohanó világban mi sem egyszerűbb annál, hogy megírjunk egy emailt, hisz úgyis egész nap a számítógép előtt ülünk... Természetesen én is írok, és persze neki is. A levél viszont más. Egy teljesen ellentétes formája a gyorsan megírt üzenetnek, ami pillanatok alatt a címzetthez ér. A levélírásra felkészül az ember. Gondolkodik, vajon mit írjon, hogyan írja. Sokszor áthúzza a mondatokat, szavakat, de azok megmaradnak, látszódnak akkor is, ha ő másképp fogalmazza meg újra. A levél visszavonhatatlanul rögzíti, amit el szeretnénk mondani, még akkor is, ha nem dobjuk őket a gyönyörű piros postaládába és nem érkezik meg a postás, kezében lobogtatva a borítékot. A kézzel írott levél lenyomata lelkünk egy darabjának, annak a pillanatnak, amikor megszületik, ahogy az első mondatot leírjuk. Csak az a nehéz. Az első mondat, hogy elkezdd írni a levelet, a többi már jön magától. A szobájában ücsörögve előveszi a tollat, keres valamilyen papírt, ami az én esetemben legtöbbször éppen az, ami a kezem ügyébe kerül, úgyhogy nem arra kell gondolni, szép színes, illatos, selyemszalaggal átkötött levélcsomag hever a polcomon. Legtöbbször az éjszaka közepén fogom magam és leírom, amit lehet, hogy kimondani lenne a legjobb, de ahhoz meg az ember lánya kellően félős. Így marad az írás és a halmozódó levelek, melyek nyugalomban várják sorsukat és azt, hogy talán egyszer annak a kezébe kerülnek, akinek íródnak, hisz minden levél arra vágyódik, hogy betöltse élete célját és eljusson ahhoz a Királyfihoz, akinek írója szánja. Ehhez viszont kellő bátorság kell.
Mennyire csodálatos, hogy régen, mivel nem volt más lehetőség, az emberek írtak egymásnak. Gyönyörű papírra és még annál is szebb betűkkel. Marandót alkotva, hisz még unokáik, dédunokáik is olvashatják, ha fennmaradtak, mit írt a dédnagymama, mikor az ő Királyfiját megismerte, hogyan bontakozott ki az az érzés, melyből nagyszüleink élete fakadt. Mi mit hagyunk unokáinkra? Tárhelyet az interneten, ahol talán megtalálnak pár foszlányt levelezésünkből? Még lehet azt sem, hisz kitöröljük a régi leveleket, hogy az újaknak helyet adjunk...
Új év, új kezdet. Lehet, hogy veszek egy csomag gyönyörű levélpapírt és arra folytatom tovább levelezésem. Talán egyszer megérkeznek címzettjükhöz, és akkor ne mindenféle papírosra firkált gondolattal szembesüljön. Ha pedig netán fennmaradnak, száz év múlva, aki rájuk bukkan, szintén egy selyemszalaggal átkötött, illatos levélköteget találjon és meglepődve mondhassa, hogy a 21. század elején még volt, aki kézzel írta leveleit az ő Királyfijának.
Rószegh Lili