Így gondoltam és sokáig így is tapasztaltam.

S most, újra egyedülállóként be kell vallanom, sok minden megváltozott az elmúlt években. Amíg én a holtomiglan-holtodiglan naiv illúziójában ringatva vártam a „Mindörökké”-t, a világ fordult egyet és kapkodom a fejem.

A kiszemelt lény pasi. Sajnos. Férfit keresek, de azok más dimenzióban élnek, vagy kihaltak – a kevésbé optimista verzió szerint.

Tetszem neki. Ő is nekem. Felrobban tőlünk a ház, olyan feszültség van közöttünk. Sokszor összefutunk, spontán.

S várom, hogy végre… Végre elhív valahová, hogy munka után is kipróbáljuk magunkat. Egymást.

Hiába. Semmi.

Barátnőim körébe gyűlök. A kulcskérdés az, hogy lépjek, kezdeményezzek én? Az érvek sorakoznak. Ők pro, én kontra.

Azt mondják, hogy igen, hajrá, nyomuljak rá, hívjam el, megváltozott a világ.

Arra gondolok, hogy anno, házasságba fulladó kapcsolatom kezdetén jeleket adtam, és a férfi kezdeményezett.

Szerintük nincs várakozás, nincs epekedés, ami sokat segít az ember lelki állapotán.

Erre bennem az motoszkál, hogy más sincs, pl. a férfinak sikerélménye, a hódítás büszkesége.

Igen, de miért ne? Ugyan mit veszíthetnél? Abban a világban, ahol egy nő bármi lehet, bármilyen szakmát űzhet, akkor épp itt lenne nemi akadálya annak, hogy randizni hívjon egy férfit? De tényleg, mit veszíthetsz?

Mondjuk a méltóságomat…? Különben is, ha ennyire nem képes, mi lesz utána? Kérdezem. Mit fog tenni, ha jönnek a problémák, gondok? Amikor majd meg kell kettőnk miatt küzdeni a fél világgal, női lelkem sárkány felével, a saját anyjával?

Csépeljük a szavakat, isszuk a kávékat. A megfejtés végképp eltűnni látszik.

Hetek telnek el semmivel.

Jön egy pasi. Kiszemel, udvarol, már-már idilli. Randira hív. Lép. Kezdeményez.

Tökéletes.

Egy túlélője van a férfiak kihalásának.

Barátnőimre kacsintok, lám-lám… vannak még csodák. Ők irigykednek, hogy honnan akasztottam le ezt az úriembert?

Telnek a hetek. Az úriember eszméletlenül féltékeny, és ami mindennél rosszabb dirigálni akar nekem. Irányítani. Átformázni.

A vészharang megszólal bennem: ugyanezt csinálta velem a volt férjem is.

Aki szintén udvarolt, lépett.

Csak utána már rám…

Barátnőim pasijaira nézek. Nem túl férfiasak, ez tény. Nem kinézetre, hanem belsőleg. A csajok uralják őket.

Ők dirigálnak nekik.

Akkor most az van, hogy vannak a kezdeményező férfiak, akik idővel zsarnokok lesznek, illetve a hódításra váró, későbbiekben papuccsá változó pasik?

Jaj.

Több alternatívát sehol nem látok. Sajnos.

S jó, jó, de most akkor lépjek, vagy ne lépjek…???