Önmagam példájából indulok ki leginkább. Nem azért, mert az a jó, vagy helyes, amit én teszek, mondok, netalán gondolok, hanem mert ennek legalább hátsó, rejtettebb mozgatórugóiról is be tudok számolni. Persze társas lényként sűrűn konzultálok másokkal.

Kilenc éves párkapcsolatom végén megkönnyebbültem. Eltűnt a másik ember nyomasztó énje, kicsit minden színesebb lett. Azt mondták, hogy ez nem fog soká tartani s hamarosan azért fogok keseregni, hogy mikor jön már az új. Ezt a tényezőt gyorsan jegyezzük meg: mások mondanak valamit. Az emberek szeretnek kéretlen tanácsot adni, melyek mögött nem feltétlenül a jóindulat vagy a segíteni akarás bújik meg.

Egy évet vártam. Úgy gondolom, hogy kell a gyászév. Ezalatt az idő alatt sok minden helyre kerül bennünk, megérthetjük a másikat, talán magunkat is más színben látjuk. Lehet, hogy elgondolkodunk, miben hibáztunk, legközelebb mit kellene másként tenni.

A gyakorlati tanács a kezdeti időszakra az, ami benne van a női köztudatban: menj fodrászhoz, kozmetikushoz, stb., ne ülj otthon, mozdulj ki! Csak annyit tennék hozzá, hogy lelkileg talán még nem erősödtünk meg annyira, hogy felkészülten fogadjuk az ismerősök ordító-csodálkozó szavait: „Hát te? Egyedül?” Ezen is túl kell esni, s tényleg örök igazság: ami nem öl meg, az erősebbé tesz.

A munkaterápia jót szokott tenni. Ezzel óvatosan, mert kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben halálos méreg, mert azt azért ne felejtsük el, hogy ez csak egy átmeneti állapot, melynek hosszát regenerálódásunk és a nagy Ő életünkbe való betoppanása együttesen alakítja. A főnökünk számára ez viszont idillikus állapotnak tűnhet, melyet az örökkévalóságig fenntartana.

Ne szégyelljük magunkat, ne haragudjunk magukra, ha hirtelen elönti szemeinket a könny! Ez is természetes, el fog múlni. Persze ne tegyünk rá még egy lapáttal és ne verjük magunkat hisztériás rohamokban tobzódva a földhöz!

A veszteség érzése természetes. Kicsit valóban meghal bennünk valaki.

Ne folytassunk szélmalomharcot! "Aki menni akar, arra fel kell segíteni a kabátot és jó utat kell neki kívánni."

 Ne szépítsük meg a múltat, de ne is tagadjuk le a szép dolgokat. A nosztalgia veszélyes fegyver, és könnyen ellenünk fordul. Bármelyik fél szakított, a „Mi lett volna, ha…” mondatok mindenkiben ott motoszkálnak. Fogadjuk el, hogy ez történt, inkább okosodjunk belőle. Azt is meg kell értenünk, hogy egy másik embert megváltoztatni nem könnyű és nem is célravezető dolog. (Megváltoztatni, s nem alakítgatni, Hölgyeim!) Nagymamám ezt ekképpen fogalmazta meg: „Ha a nagymamámnak pucuja lenne, ő lenne a nagyapám.”

Fogjuk fel a történteket önismereti tréningként.

Beszélgessünk, hallgassuk meg más történeteit s próbáljuk meg meghallani azok lényegét, velejét.

A testmozgás!!! Jót tesz az önbizalomnak, a testnek, a léleknek, oldja a bennünk felgyülemlett stresszt.

Töltsük hasznosan ezt az átmeneti időt! Belevághatunk olyanba, amire évek óta vágyunk, legyen az akár hastánc, akár lakberendező tanfolyam!

Ne nyafogjunk feleslegesen! Vegyük elő női büszkeségünket! – Hasat be, cicit ki, fejet fel!

Gondolkozzunk el azon, hogy talán érdemes lenne telefonszámot változtatni.

Vásárlás. Gyógyír. Mit gyógyír, csodaszer! Nem is értem, miért nem ezzel kezdtem… Csodákra képes! Vegyünk olyan ruhákat, ami az ex szerint nem áll nekünk jól. Minél több ilyet veszünk, annál közelebb a gyógyulás!

A közös ismerősökön való osztozkodás legalább olyan stresszes, mint az anyagi javakon. Ne legyenek illúzióink: a közös barátok is húzni fognak valaki felé, vagy végképp felszívódnak.

Türelem. Adjunk időt magunknak! Ápoljuk lelkünket, kényeztessük testünket.

Álmodni fogunk róla. Tuti. Erre készüljünk fel, de ne vigyük át a tudatos gondolati síkunkra!

Amikor felkészültünk (kellő időt töltöttünk barátokkal, fodrásznál és kisebb afrikai állam éves költségvetését shoppingoltuk el. Egyébként nem kellene nagy arcomnak lenni a vásárlást illetően. Csak messziről ugatom a Holdat… Amíg én a közel évtizedes kapcsolatom vége után használt könyveket rendeltem az internetről, egyik barátnőm a két éves járását plazmatévé vásárlásával gyógykezelte. Szigorúan zárójelben: jól is lett tőle.), nyissunk kaput a világra! De előtte készüljünk tudatosan az újra! Konkretizáljuk, hogy mit és kit keresünk, mik a céljaink. Lehet, hogy húszas éveink elején például a lázadó típusokra bukunk, de harmincas éveink közepén talán másra vágyunk.

Ha mindez megvan, túltettük magunkat a váláson, szakításon, jöhet a következő lépés.

Második lépés: Kalandra fel!

Amikor már elmúlik az "Úgy vagyok a férfiakkal, mint a zsiráffal: szép, szép, de otthonra nem kéne" korszak, akkor kezdődhet a következő kaland.

Szívünkben nyitottan, lelkileg megerősödve kezdhetünk neki a párkeresésnek. Mondjuk már ezen a ponton is fura az egész… Hogy is hívjuk a másikat, akire vágyunk? Régi kérdés, nem is értem, miért nem született meg még rá a tökéletes megoldás…

-         Valljuk be, a Másik Felem nyilvánvalóan túl macerás.

-         A barátom/barátnőm kifejezés gyakran problematikus.

-         Kedvesem. – Sokáig használtam, aztán egy idős bácsi közölte velem, hogy „Kedvesem az istállóban van.”, ugyanis így hívták a lovát.

-         Párom. – Párja a galambnak, a cipőnek és a zokninak van.

-         Így első asszociációra „Emberem.” - Még jó, hogy nem „Papucsállatkám.”

-         Az „Uram” megszólítást lehetőleg korlátozzuk a hivatalos levelekre.

Ezt sem én fogom megoldani, nem itt és nem most.

Lendüljünk ezen túl. Kérdések lesznek még. S közülük az első rendkívül kényes: hol vannak a rendes pasik? A férfiakkal ilyeneket nem lehet megbeszélni, ők ugyanis automatikusan ebbe a csoportba sorolják magukat, s visszakérdeznek: hol vannak a rendes nők? Kérem, a normális nők az abnormális világból elmenekülve saját életüket próbálják élni, nem hagyva eltántorítani magukat a régi értékektől, amiket biz’a pasik dobtak sutba. Élnek. Csendesen, visszavonultan, s közben reménykednek. Tudnak főzni, rendet tartani, fenntartják magukat, nem várják, hogy eltartsák őket, kedvesek, humorosak, csak épp sebzettek, mert minden hiába, nem kellenek.

Az önmagukat rendesnek aposztrofáló pasik csak ritkán azok. S most jöjjön az igazság, amit minden nő tud: sok a lúzer. (Írhatnánk másképp is, de kérem, fogadjuk ezt most el így.) Nézegettem fórumokat, gyakorlatilag minden nőnemű lény találkozott már velük. A hozzászólásokból az derül ki, hogy a pasik nem ismerik ezt a fogalmat, s ha valaki kifejti, pontosan mire is gondol, csúnyákat kap a fejére. Leginkább a nőket ócsárolják, s kikérik maguknak, hogy ilyen kategória nincs, csak a nők hordják túl magasan az orrukat. Ez a híres-hírhedt férfiúi összetartás újabb példája, vagy egyszerűen túl sokan ismernek magukra ezekben a leírásokban?

Mi nők persze tudjuk, hogy kik is ők. Az otthon három gyermek és feleség, de a tini lányokat hajtjáktól az ingyenélőkig (régen hozományvadásznak hívták őket, manapság is másokra telepedve igyekeznek leélni életüket, mert nem csak a nők hajlamosak eltartatni magukat) viszonylag széles a skála. Ugye ismerős, amikor a fiatalember meghív minket kávézni, majd közli velünk, hogy nincs nála pénz? Semmi gond, megvesszük mi magunknak azt a kávét, sőt, nagylelkűek vagyunk és partnerünknek is, de akkor ne hívjanak meg rá. Egyébként igen, hívjanak meg. Nem az anyagi vonzat miatt, hanem a gesztus számít(ana).

A régi kérdés: hol lehet ismerkedni? S a klasszikus válasz: mindenhol és sehol. Ez így van. Sajnos. S ami még ennél is nagyobb baj: leginkább a lúzereket találjuk meg, vagy még inkább ők találnak ránk.

Szögezzük le, léteznek rendes férfiak. Vannak, akik hisznek az unikornis létezésében is. Szeretnénk hinni, hogy ez nem ennyire mesebeli tényező, ám a mindennapok nyomot hagynak az ember lányának lelkivilágán.

Tiszta szívből hiszem, hogy minden látott és hallott történet, információ ellenére igenis vannak normális pasik, akik családra és harmóniára vágynak. S ők is ott vannak, mint a rendes lányok – valahol. Ritkán sikerül kifogni egymást a zavarosból. Éltem már ezzel a hasonlattal, de jobbat nem tudok: mint a sínpár, párhuzamosan futnak, és csak a végtelenben találkoznak egymással.

A végtelenig azonban üssük el az időt!

Mozduljunk ki – s meglátjuk, hogy mindig a korunknak megfelelő célcsoport nincs sehol…

Ismerkedjünk idegenekkel – természetesen leginkább a lúzerekhez lesz „szerencsénk”.

Ismerkedjünk ismerőseink ismerőseivel – s tegyük tönkre meglévő emberi kapcsolatainkat…

Járjunk nyitott szemmel!

HÁTHA...

Bízzunk a csodában.

S amint eljön: randizzunk!

Az, hogy a randevú szavunk megcsonkult, az együtt járt más változásokkal is.

Több mint tíz év után leginkább az érdekes szóval tudnám jellemezni az első randimat. Rá kellett jönnöm, hogy már nem divat úriembernek lenni. A pasi nem nyitotta ki az autó ajtaját. S belátom, igaza volt az édesanyámnak, amikor ezt mondta: „Ha nem lesz nála virág, fordulj sarkon és gyere haza!” Nem volt nála. Kicsit naivnak tűnhetek, mert nálam volt egy csoki, gondoltam majd odaadom a virágért. (Igen, próbálunk alkalmazkodni az új időkhöz: eddig a virág automatikusan járt, most már illik adni érte valamit.)

A pasi öt órán át beszélt magáról. Ez nem okozott gondot, hosszú párkapcsolatokban viszonylag jól elsajátítja az ember azt a szokást, hogy a megfelelő helyen mondja a következő szavakat: „Igen?”, „Persze.”, „Ja!”, és a szavaknak nem nevezhető, de mégis beszédes megnyilvánulásokat: „Hm.”, „Öhm.”, közben pedig érdeklődő faarccal végiggondolja az őt valóban érintő kérdéseket („Úh, van otthon elég tej?”, „Fel kell hívnom Ibolyát azért a süti receptért!”, „Jött már a hónapban telefonszámlám?”). És ez a srác még érdekes is volt. Na, annyira azért nem, hogy öt órán át porondon legyen.

Abban lovagias volt, hogy a helyszínt én választhattam. Azóta megtudtam, hogy ez nem a lovagiasság mutatója, hanem a lustaságé, mert az a pasi, akit komolyan érdekel a nő, veszi a fáradtságot, hogy programot találjon ki. – Ezt a titkot egy férfi árulta el.

Szerencsére jó helyszínt választottam, sétálós-romantikus. Nos, séta volt, romantika nem.

Öt órát beszélt, közben gyalogolt (merthogy a séta nálam inkább erőltetett menet, semmint andalgás), és feltehetőleg nagyon fitt, mert nem szomjazott meg. Én igen, de nem tudtam eldönteni, hogy napjainkban mi a szokás: hívjam meg? Vegyek magamnak egy üdítőt? Szintén pasitól tudtam meg, hogy napjainkban is szokás inni. Sőt, a pasik meghívják a nőket nemhogy üdítőre, hanem akár mozira is.

Hímnemű barátaim mondták ki az ítéletet: feltehetőleg nem a legideálisabb partnerrel találkoztam.

Nőnemű barátaim ledöbbenve kérdezték: „Sajnált tőled kétszáz forintot egy kólára?!”

Anyukám megvonta a vállát: „Én mondtam, hogy a virág perdöntő.”

A mindent tudó, talán cinikus kis hangom: „Erre mondják, hogy mindenki jó valamire, ha másra nem, hát elrettentő példának.”

Pihenjünk rá az aktuális következő(ex)re!

Semmi gond. Alapvetően nyugodt vagyok, hiszen már éltem tartós kapcsolatban. Tudom, mit nem veszítek.

Különben is, állítólag, amikor bezárul egy ajtó, mindig kinyílik egy másik. Csak épp néha már félünk, hogy most vajon ki lesz mögötte…