kedd, 09 július 2013 16:15

„Hogyan tehette ezt velem?”

Mindnyájunkban felmerül ez a kérdés egy kapcsolat végén, nemtől és kortól függetlenül, ha úgy érezzük, hogy a villám csap belénk, amikor megtudjuk: vége. Sokszor csak növeli fájdalmunkat, ha a másik beismeri: beleszeretett egy harmadikba és azért lép le mellőlünk. Talán mindegy, hogy mi az ok. Minden kapcsolathoz és annak megromlásához is két fél kell, de a szakításból kilábalni általában egyedül. Vagyis a család, barátok segítségével, de a harcot nekünk kell megvívnunk – nem a másikkal, a harmadikkal, hanem önmagunkkal. A legmegválaszolhatatlanabb kérdések ezek: miként tehette meg ezt? Hol van az az ember, akibe beleszerettünk, akivel együtt éltünk? Miként lehet feldolgozni az érzést, hogy akiben megbíztunk, az gyakorlatilag hátba szúrt minket?

Nehezen.

S még ha elsőre hihetetlenül hangzik is: sikeresen. Minden, ami velünk történik, megoldható, csak idő, energia kérdése, és a tanulási folyamat elfogadásának képességét hordozza magában. Hogy könnyű kívülről okosnak lenni? Lehet. Vagyis igen, mert egy külső szem meglát sok olyat, ami a helyzetben benne lévőnek fel sem tűnik. Érdemes megfogadni a tanácsokat, amik szívből és tapasztalatból jönnek.

Miként jussunk túl egy kapcsolat végén? A legfontosabb talán az, hogy fogadjuk el, hogy a másik fél megváltozott. Mindannyian változunk, minden pillanatban. – Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba, mondta a bölcs. Azt, aki megbántott minket, vizslassuk át új szemmel. Vágjuk le róla az emlékeink, érzéseink által ráterített maszkot és nézzük meg, hogy ki is ő most valójában. S ami kikerülhetetlen: ez az ember kell nekünk? Őt szeretjük, vagy az egykori énjét? Van esély arra, hogy visszatalál régi önmagához? El tudjuk képzelni mellette az életünk további részét? Őt szeretjük, vagy az érzéseket, amiket anno kiváltott belőlünk? Általában a régit szeretjük. Ebben az esetben viszont el kell fogadnunk, hogy „ez van”. Az újat és a régit válasszuk szét. Előbbivel viselkedjünk a megváltozott körülményeknek megfelelően, utóbbinál fogadjuk el, hogy ez az ember már csak a szívünkben, emlékeinkben él. A mi múltunk, melytől nem szabadulhatunk, s nem is kell, mert a szeretett tulajdonságokat idővel úgyis megtaláljuk egy új emberben. Akit megszeretünk, az örökre él – a lelkünkben, de nem feltétlenül az otthonunkban.

 

Hogy tehette velem

Utoljára frissítve: hétfő, 11 november 2013 20:34