Vonzódom mindenhez, ami régi. Érdekel minden, ami azelőtt jött létre, hogy engem létrehoztak volna. Ez mindig is így volt, mióta az eszemet tudom. A zenében is nagyon szeretem azt, ami nem feltétlenül sorolható a divatos, trendi dolgok közé, aztán néha meglepetten veszem észre, hogy mintha épp divatossá válna. Legújabb ilyen felfedezésem a swinghez köthető, amit nem kisgyerekként kedveltem meg, hanem már egyetemista éveim alatt a jazz mellett és mintha most újra divatos kezdene lenni. Iskolás éveim előtt főként operát és balett zenéket hallgattunk, ahogy azt már egyik korábbi írásomban is említettem, főleg édesapám miatt, aki mai napig nagy rajongója a műfajnak.
Ilyen télies péntek délutánonként, amikor a tudománynak kellene szentelnem magam, de valahogy mégsem megy, inkább hallgatom az 1920-30-as évek zenéjét, ami fantasztikus. Nem csak a zene. Az a korszak varázslatos abból a szempontból, ahogy a nők megjelentek. A ruhák, ékszerek, hajviselet. Nézem a kor híres színésznőit, énekesnőit és csak ámulok, hiszen nem lehet nem észrevenni őket, amikor megjelennek. Ők nem egyszerűen beléptek valahova, hanem megjelentek. Nekünk sikerül ez? Persze, természetesen tudom, hogy akkor sem volt mindenki a „végzet asszonya", de mégis. Van bennük valami, ami mintha száz év elteltével hiányozna ükunokáikból. Próbálkozunk, de nem feltétlenül a köldökig kivágott ruha – elnézést kérek azoktól, akik kedvelik ezen ruhadarabokat, amik közt persze van kimondottan elegáns is – szóval, nem az fogja ránk irányítani a figyelmet. Helyesebben: rá irányítja a figyelmet viselőjére, de nem biztos, hogy el tud majd bárki vonatkoztatni attól a nyak és derék közti szakasztól, ha meglátja az illetőt, sőt megkísérelném, hogy nyaktól felfelé nem valószínű, hogy érdekes lesz. Ha csak nem tud valamit.
Ük, déd- és néhányunknak nagyanyái tudtak. Ők teljes magabiztossággal viselték ezen ruhadarabokat és nem csak felvették azokat, hanem ők jelentették a ruha lényegét. Kecsesség, vörös rúzs, hullámos haj és tökéletes kiegészítők – ezek csak kiemelték viselőjük személyiségét. Ruhák, kalapok, táskák – ma már régiségek... és ahogy ez így eszembe jut, már villan is a gondolat: szekrény! Késői gyermekként ugyanis nekem ezek a dolgok nem csak filmeken elérhetők. Sajnos nincs sok, de nagyszüleim és szüleim, bár akkor még nem lehettek tisztában azzal, milyen életpályát szán nekem a sors, valahogy gyermekkoromtól kezdődően hagyták, hogy a hatalmas szekrényekből kihalásszam a nekem tetsző darabokat, amelyek ekkoriban főleg a kalapokat jelentették és akármilyen nagyok is voltak, azokban járkáltam a lakásban fel s alá. Nagyanyám tanította: a kalap öltöztet, a kalapot viselni kell, mert az nem csak egy fejfedő, ami a hidegtől, naptól véd. Így ezen a decemberi délutánon mi sem lehetne jobb program, mint előszedni nagyanyám kalapjait, édesanyám hetvenes évekből megmaradt kabátját és egymás után nézegetni magam szintén nagyszüleimtől megörökölt hatalmas álló tükrömben. Régiségek... új élettel... és talán ahogy nekik, nekünk is megadják azt az erőt, ami miatt nemcsak magunkra kapjuk, hanem megtanuljuk viselni is őket.
Rószegh Lili