Vannak, akik itt feladják és úgy gondolják, hogy megtettek mindent, ami tőlük telhet, azonban van az emberiségnek egy olyan rétege, akik nem adják olyan könnyen és akár éveket is eltöltenek azzal, hogy az általuk oly nagyon szeretett ember szemét felnyissák. Van, akinek sikerül, de sokan élnek olyanok is, akik éveket áldoznak egy barát, egy szerelem „megszerzésére", kicsit objektívebben kifejezve az érzelmi kapcsolatuk más dimenzióba való emelésére. Akiknek sikerül a világ legboldogabb emberei lehetnek, bár előfordulhat, hogy csak egy nagyon rövid időre, mert rá kell döbbenniük, hogy akit oly nagyon óhajtottak társnak, nem is az az ember, akinek ők elképzelték. A másik oldal pedig feladva görcsös ragaszkodását, rátalálhat egy igaz barátra, szerelemre, kinyílva a világon élő többi embertársa felé.
Választunk. Néha jól, de van úgy, hogy rosszul – ez utóbbit hajlamosak vagyunk azt érezni, hogy sokkal többször tettük meg, pedig csak mélyebb sebeket ejt és így az emlék is maradandóbb. A lényeg, hogy ne féljünk a választástól, még akkor sem, ha kezdetben esélytelennek látszik a kitűzött cél, hisz lehet, akkor fogjuk csatánkat megnyerni, amikor már lemondtunk róla. A legtöbb ember ugyanis csak akkor veszi észre, ki állt mellette, ki támogatta, hívta akár ötvenedszer is kávézni, még akkor is, ha tudta, a válasz a „bocs, de most nem érek rá" lesz, amikor az a személy eltűnik. Nem biztos, hogy fizikai értelemben illan el a szeme elől, hanem egy idő után elmarad az sms, a beszélgetések ritkulnak, ahogy az emailek és mondjuk a hagyományosabb levélforma is. Nos, ha ilyenkor ő is eltűnik, tudhatjuk, hogy nem igazán voltunk fontosak számára, viszont elég sokszor egy idő után felbukkan az illető, hogy mégis mi történt.
Akkor nyugodtan mondhatjuk neki, hogy mi megpróbáltuk újra és újra, de egy idő után már azt is szeretnék, ha minket keresne valaki és nem fordítva. Addig pedig süssünk valami finomat, mert hátha betoppan valaki ebben az őszies időben egy kávéra.
Rószegh Lili