Miért is jutott ez pont most az eszembe? Nem vagyok egy angyal... de azért szarvaim sincsenek, valahogy próbálok úgy élni, hogy ne bántsam azokat, akik fontosak számomra. Sajnos azonban nem mindig sikerül... és általában miért is ne azon csattanjon az ostor, akit még az átlagnál is jobban szeretek és vágjak a fejéhez olyanokat, hogy például az utolsó vagyok a sorban az életét tekintve, aki ebből adódóan mindig mindenki és minden mögé helyezhető, mert úgysem haragszik rá soha és csak annyit mond: nem baj... De néha ez a „nembaj" nem megy és akkor előtör a kisördög...

Aztán persze megy minden a maga útján. Az egyik fél tudomásul veszi, hogy kissé hisztis napra ébredt, a másik pedig hirtelen nem tudja, mi rosszat is csinált. A sértődött fél azon agyal, hogy már megint vajon micsoda-kicsoda az, ami miatt lekerült a listáról és csak rá nem maradt egy picinyke idő sem, aztán megbékél. Mindenki megnyugszik, de ekkor jön el az igazi próbatétel.

Gondolt már arra bárki is, hogy nem ártana ilyenkor elnézést kérni? Inkább csináljunk úgy, mintha nem történt volna semmi? A legtöbben szerintem ezt a verziót élesítenék és valljuk be, még könnyebb is. Úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna és minden megy a maga útján. Aztán legközelebb újra el kell játszani a történetet és megint ez lesz a vége. A probléma csak az, hogy ez senkinek sem jó... Aki ugyanis azon a térfélen áll, hogy épp nem ér rá, megszokja azt, a másiknak sosem baj, ha ő nemet mond és egy idő után nem fogja zavarni. Akinek pedig nemet mondanak, egy idő után azt fogja érezni, hogy nem fontos a másiknak, pedig ez nem igaz, hisz bármi is történjék, ő mindig ott terem és megvigasztalja, nevettet, mosolyt csal az arcára, ha éppen arra van szüksége.

Bocsánatot kérni, megírni, elmondani, miért is vágtál mindent hozzá, amikor már akkor pontosan tudtad, hogy valószínűleg megbántod vele. Na, ez nehéz. A legnehezebb azonban rávenni magad arra, hogy ezt mind elmond neki és kimondjad azt, amit olyan nehéz: Bocsánat. Igazán és őszintén.

Rószegh Lili