kedd, 29 július 2014 20:44

A piros fejhallgató – a ritmus az úr

Írni kellene... a hangsúly ezen utóbbi kifejezésen van. Aki már valaha bármit megpróbált írni, az tudja, miről is beszélek, pontosabban írok. Az ember tisztában van vele, hogy alkotni kellene és itt nemcsak mesékre, novellákra, kis történetekre gondolok, hanem bizony sokkal komolyabb témában születő, tudományosnak mondott írásművekre is.


Mindenki másképp ír. Van, aki nyugalomban és teljes csöndben, mások viszont a nyüzsgést kedvelik vagy legalább valami zajt maguk körül. Bátran gondolhatunk a századforduló kávéházban ücsörgő íróira, költőire és most nem akarom magam egyikükhöz sem hasonlítani. Viszont nekem is kell valami, ami elindít és a megszülető gondolatot megjeleníti, ha nem is egy kávéfoltos papírfecnin, azért a korral haladva inkább a technika legújabb vívmányai köszönnek rám munka közben. Ez a valami pedig számomra a ritmus, a zene, ami születésem óta az életem része.


Olyan családban nőttem fel, ahol természetes volt a zene jelenléte, bár szüleim semmilyen hangszeren nem játszanak, viszont sikerült szert tennem vagy helyesebben belecsöppentem egy olyan közegbe, ahol az apuka a pár hónapos csecsemőt operával szórakoztatja a lemezjátszó segítségével, és egy teljes gyűjteményt halmoz fel. Bár ha épp nem Rigolettóra vagy a Bánk bánra vágyott, akkor Johann Strauss is képbe, jobban mondva a lejátszóra került és keringőzve minden kis Királylány mosolyog, nem sír egy percig sem (a módszer bárki által bevethető, tudom ajánlani). Természetesen így egy kissé klasszikus zenei neveltetést kaptam, amihez még némi balett is társult meg zongoraleckék, nagyszüleim révén pedig az operettek és magyar nóták világa, szóval eléggé eltérő zenei kultúrán cseperedtem, mint diáktársaim, na de ez legyen a legkisebb gondja bárkinek az életben. Ehhez képes óriási meglepetésként érte családom, hogy egyszer csak elkezdtem rajongani a jazz, a klezmer és a Latin-Amerikát átitató zene iránt, amihez még társult egy kis rock és nem feltétlenül a könnyedebb fajtából.

 

piros fejhallgato


De hogy is jön mindez az íráshoz? Egyetemista éveim alatt még úgy írtam, hogy a szoba harsogott a zenétől, ami még azért kibírható valahogy, de ez az én esetemben egy bizonyos ideig – amíg ki nem gyógyulok belőle – ugyanazt a dallamvilágot jelenti. Volt már minden... de tényleg... csak néhány az utóbbi idők kissé túlhallgatott zenéiből: Queen (örök szerelem), Adele, HS7, PASO (azért magyar zenéket is szívesen hallgatok) és most a korábbiakat nem tudom mind felsorolni. Eddig legjobban a Queen az, amire hogy passzoljon „királyi" élmény írni, viszont jelenlegi legnagyobb kedvenc Hugh Laurie. Aki véletlenül így még nem ismerné, talán a Dr. House név ismerősebben csenghet. Nekem ő gyerekkori kedvenc még a korábbi sorozataiból (igazi kedvenc lett a Majd a komornyik c. sorozatot nézve és most mindenki nyugodtan elgondolkodhat, hogy vajon milyen lehettem gyerekként...). Szóval felcseperedvén vált számomra nyilvánvalóvá, hogy egyik kedvenc színészem kiváló muzsikus is, így nagy lelkesedéssel kezdtem hallgatni és hát most ő a jelenleg favorizált „ritmusadó".


Viszont, hogy környezetem nyugalomban élje mindennapjait, ezért pár éve nélkülözhetetlen munkatársammá, mondhatni élettársammá vált a piros fejhallgató, amiről már mindenki messziről látja, hogy épp alkotó munka zajlik – pontosabban azért van, amikor a zene előtör és nagyobb figyelmet követel, de ha valaki szereti a jó zenét, ezen nem csodálkozik. A piros fejhallgató így most is a mogorva orvosként híressé váló Laurie zenéitől harsog, és ahogy látom, ez az írás lett a végeredménye az adott ritmusnak... ajánlom mindenkinek ilyen nyári estéken, aki kedveli a jazzt.


Rószegh Lili

Utoljára frissítve: kedd, 29 július 2014 21:07