Elemek megjelenítése címkék szerint: életünk

Állítólag a kerek születésnapok új korszakot jelentenek az ember életében. Az elmúlt években többször ért az a megtiszteltetés, hogy részt vehettem sokak sokadik kerek évfordulós születésnapjának ünneplésében, mégsem kérdeztem meg soha az ünnepeltet: milyen is betölteni az adott életkort?
Vagy talán még izgalmasabb: milyen előtte állni? Tudni, hogy közeleg, és nem tehetünk ellene semmit, vagyis amit tehetnénk, hát azt azért mégsem nevezhetnénk igazi opciónak.

Az idén is elkezdődött a böjti időszak, de most már tényleg el kell gondolkodnom azon, vajon mit is vonjak meg magamtól… Talán mások is egyet tudnak érteni azzal a felfogással, hogy a húsmentes 40 nap, az nem feltétlenül igazi böjt, főleg, ha az ember nem húsimádó és amúgy sem hiányzik az étrendjéből. Másrészt pedig nem is feltétlenül eszik mindenki húst. Az erről való lemondás helyett én inkább mindig valami mást választottam, amit tényleg szerettem. Például moziba menni, koncertre, színházba, megnézni valamit a tévében, amit amúgy már láttam, tehát nem hiányozna az életemből, vagy pedig ha még nem, akkor később úgyis újra meg tudnám nézni. Nem mentem cukrászdába, próbáltam kevesebb édességet enni és hasonlók. Ezek a vállalásaim lassan két és fél éve teljesen átalakultak.

A jóidő múlásával rákényszerülök szokásos őszi cipősszekrény-revíziómra. Szomorúan rakosgatom a nyári szandákat, papucsokat, helyettük szedem elő a zárt cipőket. Hamarosan zöld, lila, rózsaszín, szürke, bordó, sötétkék lábbelik hevernek előttem.
Úgy teszek, ahogyan a bölcsek javasolják: nézz rá úgy a dolgaidra, mintha először látnád őket! Amit látok, hirtelen furcsa lesz. Csupa színes cipellő! Gondolkodom ezek mikéntjén s néhány emlék úszik elém.

Kedves Olvasóink miként viszonyulnak a virágcsokrokhoz? Szeretnek virágot kapni? Szoktak virágot vásárolni szeretteiknek?

Mint annyi más dologban, e téren is sokat változtam az elmúlt időszakban. Hosszú éveken át nem örültem igazán a virágcsokroknak, inkább a cserepes növényeket preferáltam, mondván azok tovább élnek. Bizonyára szerepe volt ebben a feng shui tanácsainak, miszerint kerüljük a vágott = halott növényeket.
Tavaly több évtizedes munka végére értem és azt hiszem – egy időre legalábbis – kevesebb időt és energiát szándékozom a tudomány oltárán szentelni. A lezárás alkalmából viszont gyönyörű virágcsokrokkal ajándékoztak meg szeretteim, és volt, akitől egy vázát kaptam.

S azóta ez a váza bizony gyakran van használatban. Mert végre kezdem megérteni a virágok mondanivalóját. Merthogy ők vágottan sem halottak, sőt nagyon is élők és szavak nélkül, szépségükkel és illatukkal tanítanak minket.

Történetünk egy nyári reggel kezdődött Nyíregyháza Örökösföld kisállat vásárán. Első látásra beleszerettem egy fekete-fehér törpenyúlba, akit örömmel vittem haza. 

Otthon naivitásom új szintre lépett, amikor megpróbáltam összebarátkoztatni Dorka nevű kerekes kutyámmal. Dorka két lábon és két keréken közlekedve csak kevés lényre jelentett fenyegetést, de a barátságos törpe nyúl e kategóriába tartozott.

Így hát az új jövevényt édesanyám gondjaira bíztam, aki egyre nagyobb szeretettel gondozta (etette, futtatta, fésülte) a Puszogmány névre keresztelt jószágot, akiről időközben kiderült, hogy kevéssé törpe, viszont annál inkább öntörvényű és hangulatingadozásai közben elkövetett agresszív kilengései alapján bizonyára némi vérnyúl felmenőkkel is büszkélkedhetett.

Édesapámmal visszatérő szlogenünké vált, hogy krumplit javasoljunk a durcás nyúl mellé - a mi pocakunkba és ne az ő etető táljába. A rozmaringos sült nyúl burgonyaágyon fantazmagóriával hecceltük Puszogmányt és édesanyámat.

Nyuszika nőtt, aztán törpenyúl létére egész nagyméretűre  cseperedett, inkább ő hergelte Dorkát. Évekkel később egy tavaszon követte Dorkát az örök vadászmezőkre, a jázmin bokor alatt pihenik álmukat.

Kora nyáron édesapám valami furcsaságot vett észre, de nem szólt addig, amíg biztos nem lett benne. Puszogmány sírján egy hatalmas krumplibokor nőtt és azóta is minden évben.

Ez Puszogmány évenkénti túlvilági ajándéka nekünk, akik annyiszor cukkoltuk őt krumplival.

B. M.

Tartom magam korábban már kifejtett nézetemhez, miszerint az emberi élet hasonló a könyvekhez, tele van fejezetekkel, csak épp túl gyorsan haladunk vele, és nem szakítunk időt arra, hogy észrevegyük, hogy bizony egy fejezet lezárult. Persze bizonyos fejezetek annyira érezhetően érkeznek el végükhöz, hogy képtelenség nem észrevenni.

Mostanában sokat gondolkodom az idő fogalmán. Mit is jelent nekünk, mire van és mire nincs, amit a kedves Olvasók is tapasztalnak, mivel az utóbbi időben ritkábban jutottam a gépem adta fehér lap elé, hogy bármilyen gondolatot megosszak azokkal, akiket érdekel.

Azt szokták mondani, mindenkinek arra van ideje, amire akar időt szánni. Ezt én is így vélem, aztán hogy mi valósul meg belőle, az csak utólag derül ki. A két kis Herceg pedig minden időhöz való viszonyomat átalakította, hiszen ők még nem ismerik a „várjál”, „majd pár perc múlva”, „hamarosan” fogalmakat, nekik csak az itt és most, a rögtön létezik. Nekem, aki olyan büszke voltam arra, hogy leveleimre, ha nem is azonnal, de nagyon gyorsan válaszolok, most már fel sem tűnik, hogy napokig rá sem nézek a levelezésre, de nemhogy rá sem nézek arra, még a gépet sem nyitom ki. Ami eddig az életem szerves része volt, az mára hátrébb sorolódott. Biztosan lesz majd később olyan időszak, amikor előtérbe kerül, de a fő helyen most mások állnak.

Egy sajnálatos baleset folytán hetek óta nem kielégítően működik a lábfejem, ennek következtében itthonról dolgozom, mert ebben az esetben szerencsés tény, hogy a munkavégzésemre nagyobb veszélyt jelent az Alzheimer-kór, mint a bokarándulás.

Így tehát hetek óta leginkább önmagammal összezárva tengetem az időt, ami egyébként nagyon harmonikusan telik, s mivel szeretek tevékenykedni, örömmel veszem, hogy a feladatlistám olyan mint a cápa fogsora: kiesik ugyan egy, de máris a helyére lép egy új.

A minap olvashatták kedves Olvasóink egy régebbi írásomat, amire bevallom még sokszor mi is rácsodálkozunk a szerkesztőségben, ha egy-egy régi írást újra átolvasunk. Aztán átértékeljük sorainkat, mert lehet öt év alatt sok minden változott.

Minden változik, az élet maga a változás. Folyamatosan alakul a természet, az emberek, a fogalmak, a szavaink. Most utóbbi kapcsán szerzett tapasztalataimat szeretném megosztani Kedves Olvasóinkkal.