Elemek megjelenítése címkék szerint: nők

A minap olvashatták kedves Olvasóink egy régebbi írásomat, amire bevallom még sokszor mi is rácsodálkozunk a szerkesztőségben, ha egy-egy régi írást újra átolvasunk. Aztán átértékeljük sorainkat, mert lehet öt év alatt sok minden változott.

Minden változik, az élet maga a változás. Folyamatosan alakul a természet, az emberek, a fogalmak, a szavaink. Most utóbbi kapcsán szerzett tapasztalataimat szeretném megosztani Kedves Olvasóinkkal.

A vasárnapi húsleves

Mindenki ismeri, ugye? Mindegy, milyen husiból készítjük, de legyen valószerűtlenül gyöngyöző, csodás aranysárga színű és forró. A benne lévő zöldségek csábítsák arra még azokat is, akik nem szeretik, hogy mindenképp megkóstolják és a főtt húsnak is megvan a maga helye. Ez szerintem minden magyar család asztalára kerül, és ha nem is minden vasárnap, de a húslevesnek saját rituáléja van. Először is, ahol még van és tud főzni, ott a nagymama levesénél jobb nem lehet, az édesanyáé talán majd az övét követheti. Ahol pedig leánygyermek akad és még főzni is szeret, egy nagy fordulópont konyhai tudományának bizonyítása során, ha húslevest kezd főzni, de ne várja, hogy mindenki ujjongó örömmel fogja elfogyasztani, hisz „a Mamáé sokkal jobb”. Ezt persze mindenki tudja, de azt általában elfelejtjük, hogy a Mama is elkezdte főzni azt a húslevest valamikor és minden bizonnyal az annak gyakorlásával eltöltött évtizedek csak javítottak annak ízélményén.

"Várni, csak várni, mindig csak várni…" Ismerik – gondolom – páran ezt a dalt, ami oly emblematikussá vált úgy 30 évvel ezelőtt, ha jól emlékezem. Várni sokféle dologra lehet, személyekre, eseményekre. Vannak, amiket nem várunk annyira, másokra viszont akár éveket, évtizedeket is áldozunk az életünkből.

Pótanyuka néhány napra

Pótanya lettem, helyesebben fogalmazva ügyeletes nagynéni, aki elvállalta, hogy 3 napon át vigyáz két hihetetlenül eleven, értelmes és minden hájjal megkent kislányra, akikért születésük óta rajong. Az ember azt hinné, hogyha születésétől ismeri a gyerkőcöket, nagy baj nem lehet és hát nem is lett, viszont nagyon sokat tanultam ebből a három napból. Eddig ugyanis csak olyan nagynéni voltam, aki pár órát volt velük vagy épp ott aludt velük a nagyszülőknél, de általában én voltam a játszótárs kicsit felnőtt méretekkel; a mesélő, aki minden alvó plüsst meg tud szólaltatni és az, aki engedi őket néha kicsit több csokit enni, mint amit lehetne. Emellett azonban ha rossz fát tettek a tűzre, tudták, hogy a mókának vége szakad és leülünk beszélgetni egy jót/rosszat, kinek épp mi jutott, arról, mégis mit műveltek az adott szituációban.

Tavaszi kirándulás a Mecsekben

Lassan úgy érezheti a kedves Olvasó, hogy én bizony semmi mást nem csinálok mostanában, csak kirándulok. Bevallom, a hosszú hideg és sötét tél után már nagyon vártam, hogy végre kint a szabadban, erdőkön és mezőkön napfényes időben sétálgassak, kirándulhassak természetesen jó társaságban. Így minden élményemet meg tudom osztani és talán még olyan helyekre is felhívhatom a figyelmet, amit nem ismerünk annyira és rájönnek sokan arra, nem is kell nekünk feltétlenül az ország határain kívülre menni egy kis érdekes élményért. A hétvégén Pécsen és környékén jártunk egy kis baráti társasággal, főleg lányok, sőt, inkább csak lányok. Néha kimondottan szerencsés, ha összejön a társaság és igazi „csajos” dolgokról lehet beszélgetni, de hozzátenném, hogy azért is került össze ennyi nő, mivel egy kisebb hobbikórusban énekelek és ott bizony egyetlen férfiember található, a karvezetőnk. Évente egyszer, néha kétszer is sikerül összehozni egy kisebb kirándulást, ami most a Pécs melletti Püspökszentlászlót és környékét jelentette.

Aki még nem járt erre és szereti a természetet, a gyönyörű régi épületeket, kisebb kastélyt gyönyörű arborétummal a Mecsek közepén a Zengőtől nem messze, annak ott a helye! Ráadásnak az idő is gyönyörű volt, pedig így a pünkösdi hideg után nem is gondoltunk arra, hogy ilyen melegünk is lehet.

Rövid hétvége Budapesten

Egy szép tavaszi hétvégét az egyik legrégibb és legjobb barátnőmnél töltöttem Budapesten. Immár lassan elmondhatjuk, hogy becsúszunk a több évtizedes barátságok sorába, de minden bizonnyal túl fogjuk szárnyalni az előttünk álló éveket együtt, ahogy idáig is tettük. Néha kell nekünk ilyen lányos hétvége, amikor kedvünkre járjuk a kiszemelt várost, keresünk jó kis cukrászdákat és barangolunk régi épületek között. Elmondhatom, hogy mindketten nagyon szeretjük és élvezzük az ilyen programokat. Pár éve pedig szinte minden esztendőben kerítünk rá alkalmat, hogy kettesben elmenjünk valahova és az összes múzeumot, várat, kastélyt, utunkba kerülő illatozó cukrászdákat megnézzünk és kipróbáljunk.

Az egyik februári hétvégénket Esztergomban és kicsit Párkányban töltöttük, mivel nekem a munkám miatt oda kellett utaznom és így drága egyetlen Lovagom úgy döntött, velem tart, kirándulunk egyet. Lázasan kezdtem megfelelő szállás után keresgélni és nézegetni, vajon mit is tudunk majd megnézni a városban. Nem akartunk egy rohanós, mindent megnézünk egyszerre hétvégét, csak kényelmesen sétálni akár a hidegben is és valamit azért megnézni.
Sikerült egy nagyon szép, családi panzióba botlanunk és az ott eltöltött napok után úgy döntöttünk, egyszer még biztosan visszatérünk hozzájuk. Közel voltunk a Vízivároshoz, főtérhez, bazilikához, így mindent gyalogosan körbe tudtunk járni és még az idő is nekünk kedvezett. Hideg volt ugyan, de szép napos idő, ezért nyugodtan koptathattuk a város utcáit.

Kérem szépen, most aztán bátran elmondhatjuk, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik. Családot alapítani nem csak egyéni, hanem nemzeti létkérdéssé is vált. S mit tehet egy 30 feletti, családra vágyó nő? Újra szétnéz a környezetében, s megállapítja azt, amit megszokott (aki olyan, az már elkelt, aki meg nem kelt el, az épp azért nem, mert olyan, amilyen), illetve érdeklődik, hogy hol lehetnek a potenciális társ-, majd férj- és apajelöltek. A hír, hogy a harmincas pasik a gimis csajokat hajtják (aki nem hiszi, bátran kérdezze meg középiskola felsőbb éveibe járó lány ismerőseit, hogy mégis, ugyan, hány éves „fiúk” kerülgetik őt), engem az online társkeresés mezejére zavart.
Valahogy így kezdődött a netes társkeresős történetem.

Az elején komolyan vettem a kitűzött célt: ismerkedni, randizni, majd megállapodni egyikük oldalán. Őszinte voltam, valós névvel és fényképpel.

Bíztam a szerencsében, hiszen mindannyian ismerünk olyanokat, akik ismernek olyanokat, akik netes társkeresőn jöttek össze. Persze hallottuk már Steve Feltham nevét is, aki 25 éve kutatja a Loch Ness-i szörnyet.

Pár nap alatt kiderült, hogy ebből nemhogy férjtalálás nem lesz, de ha sokáig maradok fent az oldalon, akkor bizony úgy döntök, hogy inkább apácazárdában töltöm életem hátralévő részét.

Minden kitartásom és pozitív hozzáállásom ellenére, de inkább által, 8, azaz nyolc napot bírtam. Következzék hát nem elrettentésül, inkább csak tájékoztatóul néhány eset, amikből azért képet lehet kapni, mi is a helyzet ismerkedési fronton.

Újra csicseregnek a madarak, az utóbbi két-három napot nem számítva azért már a nap is kezdett olyan lenni, mint tavasszal szokás és mi sem jelzi ezt jobban, mint a virágok. Lassan újra tele lesz az udvar virágokkal, az első kis ibolyák már ott virítanak, de nemcsak az udvar, hanem az erdők, mezők, az árokpart, a városi parkok, minden szépen színesedik.

Az ilyen álmodozó királylányok pedig mindig elképzelik, hogy egyszer csak ott terem az ő lovagjuk, hercegük, királyfi, bármilyen nemesi jellemvonásokkal rendelkező modernkori páncélos és nemcsak ott áll, hanem netán tartogat is a kezében valamit. Nem csokoládét, de nem is a korábban kapott süteményes dobozt. Valami olyat, amit lassan elfelejt a férfitársadalom, tisztelet természetesen a kivételnek és szerencsémre az egyik kivétel egy ideje úgy véli, talán én leszek a szerencsés királylány az életében, akit meglephet azzal, amit az akármilyen korú királylányok bármikor csillogó szemekkel fogadnak: a virág.