Elemek megjelenítése címkék szerint: család

Évekkel ezelőtt írtam erről. Milyen fontos várni. A karácsonyra, az ajándékokra, meglepetésekre, Mikulásra, Jézuskára, kinek mi tetszik. Várni valakire és valamire.

Ez a várakozás az utóbbi időszakban, mióta a Kishercegek valós létezői életemnek, megint új értelmet nyert. Először rájuk vártam, sőt vártunk, várakoztunk és az első karácsonyi, adventi időszak úgy telt, hogy arra vártam, mikor érkezik el a pillanat, amikor átölelhetem őket. Születésük után a várakozás megint mást jelentett, hisz napról napra, ahogy telt az idő, minden egyes perc elmondhatjuk, várakozással telt, mikor lépnek egy újabb szintre fejlődésük során. Emellett pedig újra eljött az advent… akkor még inkább csak nekünk jelentett igazán valamit, hiszen ők még csak a csillogó fát nézték és nem sokat értettek abból, mi is zajlik körülöttük.

December. Szerintem minden gyerekes családnak, főleg ott, ahol pici gyerek van, nagyon nehéz időszak. Első körben mondhatnám azt is, hogy az ajándékok és a nagy rohangálás, a mindenki igényeihez való igazodás miatt. De tényleg? Ez nem is olyan rossz, hiszen nem kell megállás nélkül, rohanva vásárolni – ezt pedig nem csak a mostani nehezebb időszak mondatja velem. Nálunk eddig is inkább az okozta a nehézséget, hogy a család tágabb részét rávegyük arra, hogy nincs szüksége a Kishercegeknek a 146. kisautóra vagy bármilyen más apró méretű építős játékra. Van elég, még kicsivel is több, mint kellene és inkább csak a veszélyességüket látjuk, ha véletlenül nem pakolnak el maguk után és elrejtve a fotel lábánál felejtődik egy kisebb jármű…

Felénk járja egy mondás: „Eltűnt, mint szürke szamár a ködben”. Most saját magamra kell értelmezzem ezt a szólás-mondást, mivel szerintem akik régebben követték az oldalunk láthatták, hogy – hogyan is fogalmazzak – elég sokszor jelentkeztem… Aztán pedig kisebb-nagyobb kihagyásokkal és az utóbbi időben előkerült a „szürkeszamár-effektus”.

Erről még nem írtam. Mint ahogy olyan sok dolog marad meg csak bennem, mert mire ideülnék a géphez, őszintén szólva, sokszor inkább az ágyat választom… Elnézést kérek kedves Olvasók ezért a kis önző tettemért, de szerintem azért akadnak néhányan, akik megértenek.
Változás. Ez a szó illik leginkább az utóbbi néhány év minden egyes megélt napjára. Első változásként tudatosulnia kellett bennem, hogy anya leszek – akkor még csak így kicsi betűvel. Aztán megszülettek a kis Hercegek és akkor tudatosult igazán, hogy anya lettem és ez már így is marad. Szépen nőnek azóta is, egyre elevenebbek, egész napos játék, lótás-futás és minden, ami két hihetetlenül mozgékony kétéves kisfiúnak elérhető a karantén utóbbi egy évében egy hatalmas kertes házban.

Elmúlt az ünnepi időszak, de bevallom, nálunk még áll a karácsonyfa, hisz szeretjük minél tovább az otthonunkban tudni. A kis Hercegek pedig a mai napig csodálkozó tekintettel állnak előtte, mint az első pillanatban, amikor szenteste meglátták.

Velük készülni az ünnepre igazán nagy kaland volt, mert az éppen „nem akarunk aludni” időszakukat élték, élik – bár néha már alszanak újból délután –, így elég nehéz volt a meglepetés erejével megérkeztetni a feldíszített fát, de az Öregkirály az Öregkirálynéval együtt sikeresen lefoglalta őket arra a néhány órára.

Ha jól sejtem, mindenki a járvánnyal van elfoglalva, gondolkodik, mit is tegyen. Vásároljon vagy sem, mi legyen a gyerekekkel, szülőkkel és még sorolhatnám… Nekünk is okoz egy kis fejfájást, vajon mi is lesz, hiszen együtt élünk a nagyszülőkkel, de szerencsére a kis Hercegekkel mi már november óta önkéntes karanténban vagyunk vagy csak ritkán mozdultunk ki, ha nagyon kellett – pl. orvosi vizsgálat miatt, vagy ha meglátogattuk a családot, barátokat, de ez is elég ritka élmény. Így elmondhatom, hogy már hónapok óta itthon töltjük az időnk nagy részét, mivel akkor kezdődnek a megfázásos betegségek, influenza és társai, ezért már nagyon vártuk a tavaszt, hogy végre újra kimozdulhassunk, de ez idén nem így lesz. Még jó, hogy hatalmas kertünk van, így nem kell messze menni azért, hogy sétáljunk, kertészkedjünk, játszhassunk a szép időben.

Rég nem írtam. Ez biztosan feltűnt azoknak a kedves Olvasóknak, akik néhanapján esetleg az írásaimat böngésznék. A Kishercegek nőnek, immár futhatok és mindenki más is utánuk. Eleven, igazi kis energiabombák. Az utóbbi hónapokban így teljesen kitöltik a napjaim részét és természetesen azokét is, akik osztoznak életünkön.

Tegnap megint elgondolkodtam ezen a kérdésen… Erről még nem írtam szerintem, inkább talán anyák napja környékén, hogy még nem feltétlenül érzem azt, hogy engem is ünnepelni kellene, bár ki tudja… Egyik ismerősömnek megszületett az unokája, aminek nagyon örültünk és kérdeztük, hogy jól van-e az ifjú anyuka, aki tényleg elég ifjan szült, hiszen ma már huszonévesen nem mindig vállalnak gyermeket.

Történetünk egy nyári reggel kezdődött Nyíregyháza Örökösföld kisállat vásárán. Első látásra beleszerettem egy fekete-fehér törpenyúlba, akit örömmel vittem haza. 

Otthon naivitásom új szintre lépett, amikor megpróbáltam összebarátkoztatni Dorka nevű kerekes kutyámmal. Dorka két lábon és két keréken közlekedve csak kevés lényre jelentett fenyegetést, de a barátságos törpe nyúl e kategóriába tartozott.

Így hát az új jövevényt édesanyám gondjaira bíztam, aki egyre nagyobb szeretettel gondozta (etette, futtatta, fésülte) a Puszogmány névre keresztelt jószágot, akiről időközben kiderült, hogy kevéssé törpe, viszont annál inkább öntörvényű és hangulatingadozásai közben elkövetett agresszív kilengései alapján bizonyára némi vérnyúl felmenőkkel is büszkélkedhetett.

Édesapámmal visszatérő szlogenünké vált, hogy krumplit javasoljunk a durcás nyúl mellé - a mi pocakunkba és ne az ő etető táljába. A rozmaringos sült nyúl burgonyaágyon fantazmagóriával hecceltük Puszogmányt és édesanyámat.

Nyuszika nőtt, aztán törpenyúl létére egész nagyméretűre  cseperedett, inkább ő hergelte Dorkát. Évekkel később egy tavaszon követte Dorkát az örök vadászmezőkre, a jázmin bokor alatt pihenik álmukat.

Kora nyáron édesapám valami furcsaságot vett észre, de nem szólt addig, amíg biztos nem lett benne. Puszogmány sírján egy hatalmas krumplibokor nőtt és azóta is minden évben.

Ez Puszogmány évenkénti túlvilági ajándéka nekünk, akik annyiszor cukkoltuk őt krumplival.

B. M.

Ez az élet!
Ezt a mondatot testvérem osztotta meg két unokaöccsével, ugyanis próbálja a két kis Hercegünket az életre nevelni, mint felelősségteljes nagynéni és keresztanya. Az ő feladata ez és én meg is hagyom neki. Így ő hordozza sokszor körbe az udvaron őket és magyarázza, melyik növény micsoda, megszagoltat velük mindent, ami csak létezik, hogy minél több inger érje őket. Élvezik mindhárman, bár legtöbbször négyesben rójuk az utat, mert azért kettőt egyszerre egyikünk sem bír el.

Az élet pedig számára sokszor az éltető nedűt jelenti. Szereti is, de munkája miatt is, hogy minél jobban bírja éberen a dolgokat, sok koffeint visz a szervezetébe a fekete leves, vagyis a kávé formájában. Ez történt egyik hétvégén is és mivel egyik Kisherceg épp éber állapotban volt, ölébe kapta és megosztotta vele egyik bölcs gondolatát: „Szagold csak! Érzed? Ez az élet!”