A belvároson keresztül értük el a Vízivárost, ahol az érsekség főbb épületei, múzeumok és gyönyörű házak állnak és megmondom őszintén, néha azért is érdemes egy turisztikailag nem olyan kiemelt és mindenféle szempontból semmitmondó időszakban utazni, mivel nyugodtan, tömegektől mentesen lehet nézelődni, élvezni a kirándulást. A főtér bennünk egy kis csalódást keltett, mivel épületei nem igazán lettek az utóbbi években restaurálva és így a kopottabb és a februári időhöz kapcsolódóan szomorú kép tárult elénk, bár néhány épület esetében láttuk a felújítási munkák kezdő fázisát, így reméljük, hamarosan újra régi pompájukban láthatjuk a csodás 18-19. századi épületeket. Sétánkat a Prímás Sziget felé folytattuk, átkelve a Kis-Dunán (hivatalosan Prímás-szigeti mellékág) a platánok és gesztenyefák mentén indultunk a bazilika és az esztergomi vár irányába, hisz kitűzött célunk volt elérni a következő várban induló vezetett túrát. Azonban ilyenkor gondolkodik el azon az ember, hogyha már itt sétálgatunk, elérünk a hegy aljához, elsétálunk a Keresztény Múzeum mellett (sajnos ez épp zárva volt, de legalább van miért még visszamennünk), vajon merre is induljunk, hogy feljussunk annak a sziklás hegyecskének a tetejére. Ekkor botlottunk a Macskaút nevezetű két ház közötti sikátorhoz, aminél egy táblát találtunk, hogy a középkorban itt jártak fel a várba az emberek. Mi sem voltunk restek és nekiindultunk. Szűk utacska, sok lépcsővel – lábfájósoknak, idősebbeknek tényleg nem ajánlanám –, hirtelen felbukkanó macskával, de kiérve a házak közül gyönyörű kilátással a Dunára, padokkal, ahol nyugodtan megpihenhet mindenki, aki kicsit fáradtabbnak érzi magát, hogy erőt gyűjtsön az út második felére. A Macskaút a bazilika mellé visz fel minket, így gyorsan a várhoz értünk, ahol kedves, idős idegenvezetőnk egy felejthetetlen élményű másfél órás vártúrával várt minket. Megjegyezném, hogy kisgyermekes családokkal indultunk neki és még őket is teljesen le tudta kötni erre az időre, pedig az óvodás és kisiskolás korú gyerekek számára nem feltétlenül egy ilyen hosszúságú vezetett túra az ideális.

A bazilika épülete előtt hallgathattuk meg azt a fiatalembert, aki reneszánsz ruhájába bújva furulyáival szórakoztatta az épp arra járókat. Ha most bárkinek az fordulna meg a fejében, hogy egy Mátyás király idejét idéző és a mesékből ismerősnek ható buggyos rövidnadrágos és csúcsos orrú cipellős srác egy szál furulyával népdalokat a elő, nagyon téved. A kinézet teljesen rendben, erre a korszakra ugyanis ez a divat volt jellemző. Viszont amit furulyáival művelt, sokszor egyszerre játszott mindhármon, az hihetetlen volt, mivel repertoárja a Star Wars zenéjétől a Fürge rókalábakig (ha valakinek így nem ismerős hirtelen, talán Vuk eszébe jut) terjedt. Döbbenettel hallgattuk és nem csak mi, másoknak is nagy örömet okozott, hogy furulyával mire lehet képes az, aki hangszerének tényleges virtuóza.

Természetesen jártunk a bazilikában, megnéztük a körülötte lévő szobrokat, visszasétáltunk a Kis-Dunához, ahol rábukkantunk egy csodás kávézóra, ahova megmondom őszintén, eleinte én nem igen akartam bemenni, mivel egy teremtett lelket nem láttunk bent, de mivel nyitva volt és nekem egy semmitől meg nem ijedő hős Lovagom van, ezért benyitottunk. Ott viszont egy kisebb csoda várt ránk, biedermeier stílusú bútorokkal az egyik részen, modernebbekkel a másikon, fantasztikus süteményekkel és kávéval. Ezután viszont indultunk is tovább, mivel aznapra még két dolgot terveztünk magunknak.

Már itthon kinéztem a borzalmasan hosszú hivatalos névvel rendelkező Magyar Környezetvédelmi és Vízügyi Múzeumot, rövidebben Duna Múzeumot, ami kellő döbbenet tárgya lett, hogy miért is akarom én azt megnézni. Viszont szállásadóink egyik javaslatában is szerepelt, hogyha ráérünk, semmiképp se hagyjuk ki és mivel lakhelyünktől sem esett távol, elindultunk oda. Egy 18. századi barokk épületben találjuk meg a múzeumot, amit mindenkinek csak ajánlani tudunk, főleg azoknak, akik gyerekekkel vágnak neki a kirándulásnak. A kiállítás interaktív, mindent lehet hallgatni, kipróbálni, játszani is (jó kis vaktérképes folyófelismerő játékkal mi is elbíbelődtünk, de sajnos a rekordidőt nem tudtuk megújítani). Nem is kellett nagyon nekünk nézelődi, vajon mit és hogyan kell csinálni, a kiállítást épp akkor néző gyerekek teljes természetességgel kérdezték meg, vajon azt, ami előtt állunk, kipróbáltuk-e már és ha nem, már mutatják is, mit csináljunk. Jobbak, mint a múzeumi dolgozók (de ezt csak csendben jegyzem meg, mert ők is nagyon kedvesek és segítőkészek voltak).

Esténket a Prímás Pince éttermében zártuk, ahova már előre asztalt foglaltunk, mivel az internet adta lehetőségeket azért kihasználjuk, és ha már lehet ilyet, miért is ne próbáljuk ki, működik-e. Működött. Kedves fogadtatás, fantasztikus kiszolgálás, a várakozás ideje alatt kiállítás az ország bortermelő régióiról, természetesen boraikat meg is lehet kóstolni és utána pazar ételekkel várják az oda betérőket. Ha egyszer kedves Olvasóink közül bárki eljut oda és megteheti, próbálja ki. Szerintem nem fog benne csalódni. Van olyan dolog a saját vidékünkről, amit ott tudtunk meg, hisz itthon nem is nagyon hallottunk róla, hogy létezik ilyen jellegű borászati tevékenység is a mi régiónkban. Mi azóta is emlegetjük és mondogatjuk ismerőseinknek, ha Esztergomban járnak, menjenek be egy kicsit. A kiállításuk megtekintése pedig ingyenes, de ha csak egy kávét fogyaszt el valaki, hogy leüljön pár percre, az is megéri.
Nekünk most csak ennyi fért az esztergomi kirándulásba, de még biztosan visszamegyünk valamikor. Addig is, aki kíváncsi, arrafelé jár, ismerje meg országunk egyik legősibb települését, első királyunk szülővárosát.

Rószegh Lili