Belegondoltunk már igazán, mit is csinálnak ezek az emberek? Itt most egyáltalán nem arra gondolok, hogy elmesélik, merre járunk, érdekességeket és mindenféle adatokat mondogatnak nekünk, amire utána vagy emlékezni fogunk vagy a feledés homályába vész már a következő percben. Azonban ha emlékezünk rá és még arra is, aki azt mondta, akkor el kell morfondíroznunk azon, vajon miért is. Valószínűleg idegenvezetőnk személyiségéből fakad majd az emlékezés mértéke és természetesen a helyszín ránk mért hatásából adódóan is. Eszembe jut egy számomra feledhetetlen túra, melyet minden bizonnyal vezetőnk tett máig ható élményfoszlánnyá.

Történt, hogy barátaimmal Münchenbe keveredtünk és természetesen a fiúk kihagyhatatlan látnivalóként jelölték meg az Allianz Arenát, a futball világában nem annyira járatos olvasók számára a helyi csapatok táborhelyét, a Bayern München rajongók zarándokhelyét. Nos, egyikünk megszállott rajongó, így egy kis belvárosi séta mellett beleegyeztünk e szent hely meglátogatásába is. Mi lányok kis fenntartásokkal vártuk, vajon mi lesz egy méreteiben azért gigantikusnak mondható, de mégiscsak egy focipályát jelentő épületben az idegenvezetés... Már a jegyek beszerzésénél a fiúkon valami extatikus érzés lett úrrá, az épület minden szegletében fényképeztették magukat és csak nagy nehézségek árán sikerül a másfél és nem a három órás sétára rábeszélni őket, de azért a nők sok mindenre képesek. Megjelent idegenvezetőnk, egy mosolygós helyi srác, aki az első mondatában közölte, hogy aki nem bajor dialektussal vegyített német nyelvű vezetést szeretne, azoknak tudja javasolni idősebb kollégáját, aki öt perc múlva érkezik, és akitől gyönyörű Hochdeutsch formátumban hallhatjuk, hány sört gurítanak le torkukon a lelkes szurkolók a meccsek alatt. Már ez szimpatikusnak tűnt, hisz így akár a csapata felétől is megszabadulhatott volna, de csak a negyedétől sikerült és mi úgy döntöttük, ha már egyszer München, ide azzal a bajor tájszólású túravezetővel is. Elindultunk, feltárult előttünk a lelátó és valahol lent egy hatalmas zöld gyep.

A kis csoport férfi tagjai korra való tekintet nélkül rohantak előre, hogy minél jobban magukba szívhassák az aréna levegőjét. Mi pedig „nagy" lelkesedéssel baktattunk a szőke srác után, akin azért nem volt rövid lederhose és még két méteres sem volt, viszont akkora lelkesedéssel beszélt az épületről, ültetett minket mindenhova, hogy amikor azt kérte, üvöltsünk torkunk szakadtából, mintha meccs lenne, egy szó nélkül zendített rá a 20 fős csapat. Igazán akkor lepődtem meg és jöttem rá, milyen észrevétlenül sikerült elérnie ezt a hatást mindenkinél, amikor azon kaptam magam, hogy szinte rekedten kiabálom én is a többiekkel a TOOOOOOOR-t. Aki ismer, tudja, hogy még nagyon tapsolni sem szeretek, kiabálni meg végképp nem, teljesen mindegy, milyen helyzetben vagyok. Erre ott áll egy szöszke huszonéves bajor srác és rávesz arra, hogy egy szinte üres stadionban gólt kiabáljak, kipróbáljak mindent, amire rábök, hogy szabad, fényképezzek az öltözőkben olyan emberek képeivel díszített szekrényeket, akiknek nagyon még a nevét sem ismerem. Közben persze mondja a beton és fém mennyiségét, amit beépítettek, azt hogy a gyepet honnan hozzák, mit csinálnak vele, mennyit esznek-isznak egy meccs alatt és a legvadabb szurkolók csak alkoholmentes (!) sört kapnak.

Mire odáig jutunk, hogy szemeink előtt a megszentelt gyepet is 20 centi távolságra lássuk, sorba állít minket csapatokra bontva és eltűnik mindannyiunk legnagyobb meglepetésére. Őszintén mondva furán méregettük egymást, gondolkodtunk, vajon a következő meccsig hagyott itt minket vagy egyszer majd újra megjelenik, de szerencsére nem kellett sokáig várni, mivel meghallottuk a hangszórókból ránk zúduló bevonulási indulót és már a két első ember előtt ugrándozott. Mi pedig az instrukcióknak megfelelően elkezdtünk vonulni nagy peckesen kivétel nélkül. Senki nem volt, aki azzal kezdte volna, hogy szórakozzon mással, mert ő már kinőtt ebből a korból vagy pedig a foci nem érdekli annyira és csak azért van itt, mert a többiek elcipelték magukkal. A túra végére elérte, hogy aki azt a másfél órát vele töltötte, élményekkel telve távozott. Más szemmel nézett arra az épületre, ami neki addig csak 22 pasas játékterének tűnt, akik egy labdát kergetnek és akad több ezer másik ember, aki ezt üvöltve figyeli.

Számomra ő, mint idegenvezető, valószínűleg életem végéig megmaradó élményt adott. Gondoljunk így rájuk, még akkor is, ha nem mindenki marad meg emlékezetünkben. De ha csak egy is akad életünk során, csináljunk mindent, amit mond, mert minden bizonnyal kilencven évesen is mesélni fogjuk dédunokáinknak azt, milyen vicces volt az, amikor a legnagyobb nyári hőség közepette egy bizonyos város köveit koptattuk és idegenvezetőnk rávett valami olyanra, amit amúgy sosem tettünk volna.

Rószegh Lili