A beköltözésem idején tél volt, ezért heteken keresztül nem sok állattal találkoztam, lakótársam azonban biztosított róla, hogy a környéken sok őz, nyúl, mókus, mindenféle madár van. Majd tavasszal meglátom!

Idén a meleg viszonylag korán, február közepén beköszöntött. Elindultam, hogy felfedezzem a házunk mögött elnyúló nemzeti parkot, melyet egyik oldalról a Duna holt ága szegélyez. Egy információs tábla azt adta a látogatók tudtára, hogy a parkban még hódok is élnek. Sajnos eggyel sem találkoztam, hiszen a hód nem arról híres, hogy szívesen mutatkozik az ember előtt, de jelenlétének nyomait láttam. Több száz művészi módon megrágott fa, illetve a víz közepén elhelyezkedő hódvár tanúsította, hogy igen, a nemzeti park területén élnek hódok, és valószínűleg felettébb jól érzik magukat.

Amikor megjelentek az első virágok a ház kertjében, megtört a korábban a környékre jellemző csend. Minden reggel vidám madárcsicsergésre ébredek, időnként pedig azt hallom, amint a tetőn szaladgál egy-egy állat - valószínűleg mókus. A Dunában megjelentek a vadkacsák, illetve egy hattyút is látok minden nap, amint vidáman úszkál fel-alá a náddal szegélyezett vízfolyásban.

Lakótársam egyik nap azt mondta, hogy na, felébredtek a mókusok, reggelente látja a lábnyomaikat az autó motorháztetőjén. (Az igazság az, hogy a mókusok nem alszanak téli álmot, csak amolyan pihenőt tartanak, vagyis nem igazán mennek ki a szabadba.) Több sem kellett nekem, elhatároztam, hogy mókus szelídítésre adom a fejemet.

Első lépésként hoztam otthonról jó sok diót és mogyorót, majd a finom csemegékből elhelyeztem egy-egy adagot a fák törzsénél. Amikor egy-két órával később kimentem a kertbe, hogy megnézzem, történt-e valami, mindig azt kellett látnom, hogy míg a diók mind egy szálig eltűntek, de a mogyorókhoz nem nyúlt senki. Válogatós bestiák! Mindegy, ezek után csak diót vittem ki a fákhoz.
Egyik szombaton elhatároztam, hogy addig lesem a "mókuscsalit" a teraszomról, amíg nem sikerül lencsevégre kapnom az egyik kis mohó állatkát.

Íme:

Németh Nikol