Ha Berci egyedül volt otthon, unalmában vagy csak azért, hogy ne érezze magát egyedül, szájába vette valamelyikünk papucsát, felvitte a foteljába, rátette a fejét, és máris mély álomba merült. Egy idő után már nem csak a mi papucsainkat hordta el, hanem a hozzánk látogatóba érkező rokonaink, barátaink cipőjét is. Volt olyan, hogy három-négy személy is kereste a lábbelijét.
Egy idő után rájöttünk a titokra: azoknak a cipőjét viszi el párnának, akiket szeret, és mivel ő nagyon szerette az embereket, így szinte mindenkinek elvitte egy-egy lábbelijét. Egyedül unokahúgom, Kitti cipőit nem tette hosszú-hosszú éveken keresztül a fekhelyére, nővérem lányának nagy bánatára.
Kitti az azt követő évben született, hogy Berci hozzánk került. Kezdetben nem volt semmi probléma, Berci ügyet sem vetett az új jövevényre, aztán ahogy Kitti nőni kezdett, megváltozott. Először csak kerülni kezdte unokahúgomat, később azonban egyszer-kétszer rá is mordult. Értetlenül álltunk a jelenség előtt, hiszen kutyánk imádta az embereket, főleg a gyerekeket. Valahányszor elvittük sétálni, mindig odament a gyerekekhez, megszagolgatta őket, hagyta, hogy megsimogassák. Egy szóval mindig békés, nyugodt természetű volt. De hát akkor mi történt? Aztán egy nap, amikor unokahúgom ismét nálunk töltött pár napot, mindenre fény derült.
Aznap ebéd után anyu a szokásos módon belefektette Kittit a rácsos kiságyába − unokahúgom egészen négy éves koráig, testvére születéséig használta ezt az ágyat −, majd csinálta tovább a dolgait. Időnként be-benézett a szobába, és azt látta, hogy Kitti jól elvan, békésen játszik a játékaival. Egyszer csak Berci gondolt egyet, ő is bement a szobába, és lefeküdt unokahúgom kiságya elé. Elfogott a balsejtelem, leskelődni kezdtem a nyitott ajtó résén keresztül. Azt láttam, amit amúgy már sejtettem: Berci azért morog unokahúgomra, mert az bántja. Most is mit csinált a leányzó? A kiságy rácsán keresztül kinyúlt, és meghúzta a kutya farkát. A következő pillanatban halk, figyelmeztető morgás hallatszott, majd Kitti sikoltozása következett. Ezek után ki csodálkozik azon, hogy Bercinek nem kellettek Kitti cipői?
Később Berci Kitti húgának a cipőit is előszeretettel vitte el a fekhelyére, ami nagyon bántotta Kittit. Sokszor hisztizett, hogy őt miért nem szereti a kutya. Magyaráztuk neki, hogy azért, mert sokszor meghúzta a farkát, amit a kutyát ki nem állhatnak.
− Gondolom, te sem szeretnéd, ha folyton megcibálnák a füledet − mondtam neki.
Kitti azonban nem hagyta annyiban a dolgot, mindent elkövetett azért, hogy Berci megszeresse őt. Többször kézből etette, ha sétálni vitték, mindenáron ő akarta fogni a pórázt, időnként odatette mellé a papucsát, cipőjét, ilyenkor azonban Berci figyelmeztetően morgott.
Amikor Kitti nyolc vagy kilenc éves volt - pontosan nem emlékszem -, végre bekövetkezett az, amire oly régóta vágyott: eltűnt az egyik cipője a cipős szekrény mellől. Sugárzó arccal szaladt hozzánk, kezében lobogtatta a cipőt.
− Berci elvitte, nála volt a cipőm! − rikkantotta boldogan. − Ezek szerint szeret?
− Igen, így is mondhatjuk − válaszoltam. − Berci befogadott a családba...
Németh Nikol