Új munkahelyemre kerülve örültem, hogy megszabadultam a telemarketingtől. Az állítólag szexi hangom miatt sikeres voltam benne, de engem nem elégített ki a telefonon történő értékesítés. Az új munkakörömben szinte rögtön megkaptam a céges telefont. Sok hívást bonyolítottam, és továbbra is én voltam „a Hang", csábító beütésen túl egyfajta telefonos lelki segély, hiszen mindenki panaszáradatát türelemmel és odafigyeléssel hallgattam végig.

Egy kora nyári késő délután kellett felhívnom egy Gábor nevű kollégát az ország másik felében. A hangja, vagyis már az a kis csend, amikor felvette a telefont, szíven ütött. Volt benne valami, ami elvarázsolt, és megfordította a Föld keringési irányát. S ő ugyanígy volt énvelem. Hallottam, ahogy én ugyanezt váltottam ki őbelőle.
Aznap legalább ötször hívott. Leegyeztettünk olyanokat, amik teljesen evidensek voltak mindkettőnk számára. A lényeg a másik lénye volt a telefon végén. Közel kétszáz kilométer választott el minket egymástól, de mégsem volt köztünk semmi, hiszen eggyé váltunk valami mitikus térben.
Rengeteget beszéltünk. Fura, de családi állapotunkat nem feszegettük. Nem tudtam miként mondjam el, hogy vőlegényemmel élek, de nem túl nagy boldogságban. Éreztem, hogy ez a Hang mindennél többet jelent számomra. Egyszer elszólta magát, hogy alig várja, hogy a kisfiával lehessen. Egy tőr repült felém és kegyetlenül landolt a szívemben. Tartottam magam, de miközben mesélt – már a munkájáról, ami miatt nem siethetett a gyermekéhez – szó szerint a fejemet vertem a falba. Mert ki az a bolond, aki komolyan vesz egy ismeretlennel folytatott beszélgetést? Ugyan ki, hát én. Azt hittem, elsüllyedek, és gyorsan elköszöntem. Visszahívott. Nem akart megbántani, csak akit ő szeret, annak szeretnie kell a két éves fiát is. Kérte hát, hogy fogadjam el. Elfogadtam.
Udvarolt rendületlenül. Sokszor túlórázott csak azért, hogy este még beszélhessünk. Persze már privát számon. Rengeteg mindent tudtunk egymásról. Ismertem a hobbijait, vágyait, kedvenc helyeit, a közvetlen kollégáiról szinte mindent megtudtam. Egyetlen homályos pont volt csak: a felesége.
Annyit meséltem erről a férfiról a legjobb barátnőmnek és anyukámnak, mint senkiről még előtte. Nem értették, miért nem kérdezek rá a nejére, hiszen „vagytok olyan viszonyban". Igen, voltunk. Csak túl gyáva voltam ahhoz, hogy meghalljam, hogy élete szerelmével él együtt, nevelik tündéri kisfiukat, miközben én szép lassan belezúgtam és több gondolatot fordítottam rá, mint a férfira, akivel együtt éltem. Ő sem feszegette ezt a témát, s bennem szép lassan megszilárdult az, hogy valami titok van a háttérben. Valami fájdalmas epizód, ami lehet gyász, vagy keserves válás. Egyszerűen nem bírtam nyíltan rákérdezni. Utalásaimat és célzásaimat finoman hárította.

Az a nyár végig Gáborról szólt. A hangjáról, az üzenetekről, mailekről, egymásnak küldött fényképekről. Abban maradtunk, hogy nyár végén találkozunk és megiszunk együtt egy italt. Nevetett, hogy biztosan nem ezzel fog véget érni az az este. Tudtam én is, hiszen hihetetlen módon vonzódtam hozzá.
A kitűzött időpont előtt eltűnt. Nem tudtam elérni egyik számon sem, nem írt vissza egyetlen üzenetemre sem. Felszívódott. Karácsonykor ő volt az első, aki sms-ben kellemes ünnepeket kívánt. Megköszöntem, és érdeklődtem hogy léte felől, de arra már nem érkezett válasz.
Tavasz közepén bukkant fel újra. Elemi erővel udvarolt, de eltűnését nem feszegettük. Azt is csak sokára mondtam el, hogy elhagytam a vőlegényemet, szabad nőként élem az életemet. Mindennap beszéltünk. Hihetetlen jó volt. A hangja adott erőt reggelenként, hogy felkeljek. Nyár elején (emlékszem a dátumra is, sajnálatos módon túl jó a memóriám; június 20-a volt) megígérte, hogy eljön, meglátogat. Együtt töltünk egy hétvégét, minden programot rám bíz, ő csak velem akar lenni, más kérése nincs. Kételkedtem szavai igazságában, de meggyőzött. Minden áldott nap letette a nagy esküt, hogy találkozunk ősz elején.

 Számomra ez volt a várakozás nyara. Életem leghosszabb nyara. Nemhogy a hetek, de még az órák sem akartak eltelni. Mindenki nyaralni ment, én pedig tiszta szívből készültem az őszre. Programokat készítettem elő, szállásokat kerestem, ruhatárat frissítettem... Póbanapokat csináltam, hogy a találkozás flottul menjen majd. Nem sorolom, de mindenre felkészültem. Lelkem mélyén arra is, ami történt.
Augusztus elejétől nem tudtam őt elérni. Eltűnt. Csalódott voltam-e? Inkább szenvedtem.
Gáborral volt közöttünk valami kötelék, ami első pillanattól fogva előre elrendelte, hogy hatással legyen rám. Az álmok, megérzések vele kapcsolatosan különösen megbízhatóan működtek. Álmomban csecsemővel láttam. Tudtam, hogy ennyi volt. Bálint napon azért jelzett, hogy gondol rám.
Éppen egy évvel később a tavaszi ostrom nyitányától üzenetet kaptam. Rövid s velős volt. „Gólyahír." Leültem. S bekapcsoltam agyamban a „Töröl" gombot.
Ideiglenesen jól ment a feledés. Nyár első hetében mégis becsaptam magam, amikor felvettem neki a telefont. Sokáig beszélgettünk, a kényes témákat gondosan elkerülve. Nem tettem szemrehányást, nem hisztiztem. Hülye módon csak örültem lényének. Gyerekei iránt érdeklődtem. Első szülöttéről továbbra is rajongó szeretettel mesélt. Másodikról kelletlenül annyit, hogy megvan. De kérésemre elküldte fényképét. Egy gyönyörű baba mosolygott rám. Egy baba, akinek egy normális világban az enyémnek kellett volna lennie, hiszen akkor fogant, amikor annyira közel éreztem Gábort magamhoz. Egész éjszaka sírtam. Ezt nem tudtam megbocsátani, a hazugságokat, a beetetést igent, de hogy nem szereti kislányát, azt nem.
Aztán valahogy a Sors úgy hozta, hogy végre aktív szereplője lehessek az életemnek. Egy kedves volt kolléganőm, aki már évekkel ezelőtt elköltözött kisvárosomból, meghívott az esküvőjére, ami éppen 50 km-re volt Gábor lakóhelyétől. A meghívásra igent mondtam, és küldtem egy üzenetet Gábornak, hogy hol leszek azon a hétvégén.
Nem lepődtem meg a hallgatásán. Édesanyám kísért el az esküvőre, ami hihetetlenül jó volt. Akkor és ott ismerkedtem meg Attilával, aki az érdeklődés megannyi jelét mutatta felém. Azért egy üzenetet még írtam, hiszen Mohamed ha nem is a hegyig, de annak lábáig elment. Válaszul dacos szavak jöttek. Semmi gond, vigasztalódtam Attilával.
Hajnalban indultam haza. Attila aggódva integetett utánunk, nem akarta, hogy fáradtan vezessek haza. Épségben megérkeztünk, fejemet épp letettem volna a párnámra, amikor felhívott Gábor. Másik telefonszámról, mert biztosra vette, hogy a sajátját nem venném fel neki. Hosszasan magyarázkodott, anyukám némán csóválta a fejét, hogy máskülönben okos lánya ismét bolondot csinál magából. Rengetegszer hívott aznap, sms-ek jöttek-mentek. Semmi extra, a szokásos blabla. Egy négy órás telefonbeszélgetést áldoztunk egymásra. Minden kérdésemet feltettem. Válaszolt mindegyikre. Őszintén.
A feleség, akit én minimum bolondokházában, vagy a föld alatt véltem, kiderült, hogy nagyon is él. Persze, hiszen megszülte második gyermeküket, mert megérezte, hogy valaki miatt véget érhet a házasságuk. Gábor sosem szerette, azért vette el, mert már mindenki ezt várta el tőle. Négy évet jártak, és akkor már hat éve voltak házasok. Nem értettem. Én egy tízéves kapcsolatot rúgtam fel, amikor elhagytam a vőlegényemet. Ingóságaim jelentős részét elvesztettem, de ez sem érdekelt. Nem tudtam felfogni, hogy én sem voltam már gyerek, de Gábor tíz évvel idősebb létére főként viselkedhetett volna felnőttként is.
A szavak, amiket talán fel sem fogott. Azt mondta, minden reggel velem ébredt, hogy nem érti, miként hiányozhatok neki ismeretlenül is ennyire, hogy a beszélgetéseinkkor keze-lába remeg a hangomtól. Hogy jönni akart, értsem meg, hogy fontos vagyok neki. El akarta hagyni a feleségét, eljönni a fiával, de megfogant a kislánya. Hogy szereti bennem, hogy vágyom a gyerekre, hogy újra kezdi az életét velem. Hogy házat néz a gyönyörű hegyeim között.

Jönni fog – ígérte.
Várjak rá – könyörögte.
Minden héten beszélni fogunk. Soha többé nem tűnik el – állította.
Pár üzenetet még váltottunk, aztán megszakadt a kapcsolat. Soha többé nem válaszolt az üzeneteimre, egyik telefonját sem vette fel, még munkaügyben sem.
Időközben munkahelyet és privát telefonszámot cseréltem. Megszüntettem azt az e-mail címet. Csak a szüleimen keresztül érhetne el, akiknek a címét bepötyögte a GPS-be az utolsó maratoni beszélgetésünkkor, hogy tudja hová kell jönnie.
Soha többé semmi hírt sem kaptam felőle.
Egy ősz utolsó napján írom meg mindezt. Miért? Elrettentésül? Fenyegetésül? Naivságom bizonyítékául?
Nem is tudom.
A Hang sosem öltött testet. Nem nézhettünk egymás szemébe, és szerintem ezért nehéz őt elengedni.
Jött helyette más. Attila. Akiről meséltem neki, ő pedig jókat gúnyolódott, hogy miért hiszem azt, hogy mással pótolhatom őt.
„Mondhatsz bármit, örökké várni fogsz rám."
Egyébként is szeretett velem élcelődni. Utolsó beszélgetésünkkor ezt mondta: „Találkozni fogunk. Lehet, hogy csak az öregek otthonában. Egymás mellett lesznek az ágyaink és úgy fogjuk fogni egymás kezét." Emlékszem jól, azt válaszoltam erre, hogy lehet, de előtte biztosan szétverem a hátán a görbebotomat.
Évek óta semmit sem tudok róla. Sok ősz telt el azóta... Eddig nem írtam meg, mert nem hittem el, hogy így van vége ennek a történetnek, hogy így vége lehet. Hogy az élet ilyen borzasztóan pocsék lezárást produkál. Nem is lezárást, csak befejezést...
Nem több ő, mint egy álom. Jelenés. Szavakkal csábító hitszegő tünemény.

Megtanított várakozni. Ugyanakkor arra is, hogy nincs az életben semmi olyan, amire megérné várni. – Hogy a várakozással töltött minden egyes pillanatban ellopod önmagadtól a lehetőséget, hogy olyat tégy, ami boldogságot jelent számodra. Várakozni nem erény, hanem büntetés, és én már megbűnhődtem.
Azóta férjhez mentem. Ahhoz, akin nevetett. Jó vele. De őszinte leszek: egyszer hátranéztem a templomban az „igen" kimondása előtt, hátha ott van. Nem volt ott. Soha. Sehol.
Talán csak az én lelkemben létezett. Az az érző, intelligens, humoros ember, akibe ismeretlenül is beleszerettem, biztosan.
Tudom, hogy infantilisnak tűnhetek, hiszen értelmes, felnőtt emberrel mindezt nem lehetett volna megtenni. Vele kapcsolatosan még a megérzéseim is csődöt mondtak, hiszen még most is azt súgják, hogy nem szándékosan járatta velem a bolondját. Az biztos, hogy hazudott. De hogy nekem, vagy önmagának, azt nem tudom megmondani.
Jobban szerettem őt, mint bárki mást, hiszen Gábor csak egy tünemény volt, akit én ruháztam fel tartalommal és jelentéssel.

Bodor Cs. Mária